Időutazás futball-labdával

Május elseje volt, friss tavaszi széllel, mely vörös zászlókat lobogtatott, és a Népstadionban az Újpesti Dózsa–Szombathelyi Haladás MNK-finálét játszották, melyre a korabeli tudósítás szerint alig több mint ezer néző volt kíváncsi. Ők is Soltvadkertről és Balmazújvárosból érkeztek, mivel, szerencsés „árukapcsolással", még együtt rendezték a Népköztársasági és a Szabad Föld-kupa döntőjét, márpedig lapunk trófeájáért a fenti két vidéki csapat szállt harcba. Álljon itt a szűkszavú tudósítás is: Soltvadkerti TE–Balmazújvárosi TSZSK 5-4 (3­1), gólok: Sörös (2), Dobszai, Fábián, Mogyorósi, illetve Urbán (2), Hegedűs, Dobi.
Ami pedig a közönség vélekedését illeti, a falusi csapatok izgalmasabb csatát vívtak, mint az NB I-es focisták. Mintha ma lenne…
Nézem a győztes csapat fényképét, joggal feszítenek a soltvadkertiek, akik között ismerős neveket találok: Szávay Zsolt, a teniszező kedvencünk, Ági édesapja mosolyog a fotón, mellette Bozóky Géza, akinek a neve fölöttébb ismerősen cseng. Hát persze, dr. Bozóky Géza, a kecskeméti tüdőkórház főorvosa lett a Bács-Kiskun megyei Príma Primissima egyik díjazottja. A gyógyító intézményben kerestem meg a főorvost, és valójában csak egyetlen kérdésre szerettem volna választ kapni: mi történt a két dátum között, míg a népstadionbeli díjátvételtől eljutott a rangos szakmai elismerésig?
– A dolog ott kezdődött, hogy nagycsaládban nőttem fel: heten voltunk testvérek, édesapámnak Soltvadkerten volt gyógyszertára, melyet 1950-ben elvettek. Mi, fiúk, mindig sportoltunk. Amikor apa hazajött a patikából, kezdődött a gyűrű, nyújtógyakorlat, aztán jöttek a barátok és előkerült a labda. Futball, kézilabda, kosár… Amikor iskolába kerültem, atletizáltam, tornásztam. A labdarúgás valójában csak szükségből jött szóba: apa nagyon vallásos ember volt, és ez a megjegyzés szerepelt a felvételi lapomon. Ez 1968-ban nem számított különösebben jó ajánlásnak, így amikor az egyik falubelim megsúgta, hogy jót tesz, ha egy kis focival megsegítjük a dolgot, hát a szegedi felvételi érdekében rúgni kezdtem a labdát.
– Milyen sikerrel tette?
– Bejutottam az orvosi egyetemre, és két évig az NB I-ben játszottam, a SZEOL csapatában. Később annyi lett a gyakorlat, a tanulnivaló, hogy nem tudtam összeegyeztetni az egyetemet és a sportot, így átmentem a Szegedi Vasutas NB II­es csapatába. A futballból tartottam fenn magam anyagilag, hiszen hat testvérem még otthon volt… Amikor szigorló orvos lettem Kecskeméten, a vadkertiek szóltak, hogy ha van kedvem, vasárnaponként játszhatok náluk. Így sikerült a csapatot segíteni abban, hogy Szabad Föld-kupadöntőt játsszunk. Emlékszem arra a május elsejére, 1975-ben… Eufórikus hangulatban ünnepeltünk mi is és a közönség is, hiszen szép számmal elkísértek bennünket a fővárosba. Abban az évben diplomáztam, és a sportágnak valamivel nagyobb volt a becsülete, mint ma.
– Dr. Bozóky Imre, az MLSZ oly sokat támadott, korábbi elnöke, egy a hét fivérből, amint azt a vonásaiból kiolvasom...
– Neki most ügyvédi irodája van. A futballt nagyon szerette, a szövetségi munkát szívvel-lélekkel végezte. Egyébként ez jellemző az egész családunkra.
– Mit kell tudni az ön orvosi tevékenységéről?
– Belgyógyászként kezdtem, rengeteg beteggel egy nagy forgalmú osztályon. Később a vérképző rendszerek betegségeinek gyógyításával foglalkoztam, a pannonhalmi apátság segítségével kijutottam a Brüsszel melletti Leuwenbe, ahol hosszabb időt töltöttem az egyetemi klinikán. Végeztem csontvelő átültetést, és az intenzív terápia számos csínját-bínját sajátítottam el. Rövid ideig dolgoztam Hódmezővásárhelyen, majd 1992-ben hívtak meg Kecskemétre, hogy vezessem a tüdő-belgyógyászati osztályt.
– Hogyan lehet annyi szakmabeli közül úgy kitűnni, hogy megkapja a megyében a Prima Primissima díjat?
– Talán az az egyik magyarázat, hogy rengeteg beteggel találkozom, egy esztendő alatt számukat úgy hét-nyolcezerre becsülöm. Ezt kell harminckettővel megszorozni. Én nehezen tudom megválaszolni ezt a kérdést… Mindenesetre egyetlen alapelvem van, megpróbálom követni a Legnagyobb Gyógyítót. Az ő történeteihez hasonlókat egyetlenegy vallás szent könyvében sem olvashatunk, ilyen egyedül a Bibliában van. Persze, a tudományos díjhoz nem ilyen indoklás kell, viszont több betegséget én írtam le először Magyarországon, számos tudományos előadás és publikáció fűződik a nevemhez, de ez már a díj indoklásakor elhangzott.
– Hogyan emlékszik vissza a díjátadásra?
– Egy remekül megszervezett ünnepségen tíz jelölt volt a fődíjra, de ott még nem tudtuk, ki lesz a három nyertes. Valamennyien kimentünk a pulpitusra, azután a végén a borítékok felbontása következett. Ebben a sorban én voltam a legutolsó, akinek a nevét felolvasták.
Miközben a sikeres főorvost hallgatom, végig a patikus édesapa jár az eszemben, aki a sport mániákus szeretetével bocsátotta útra a hét gyerekét. És akik életük végéig görcsösen őrzik ezt a családi örökséget.