Vasherceg a császár ellen
A waterlooi csata arról nevezetes, hogy véget vetett a Franciaország és a többi európai hatalom között több mint két évtizeden át tartó folyamatos háborúskodásnak: a brit Wellington hercege 1815. június 18-án legyőzte Napóleon seregét. Ezúttal összevetjük a két hadvezér összefonódó sorsát, vizsgálva azt, melyikük hagyott hátra nagyobb történelmi „örökséget”.
Kép: Battle of Waterloo, June 18th 1815, 1819. Depicting the Duke of Wellington. From "The Wars of Wellington..." by Doctor Syntax. [London, 1819], Forrás: Getty Images
Wellington félig ír, félig angol nemesi családja nagy vagyonnal és remek összeköttetésekkel rendelkezett, megengedhették maguknak, hogy az ifjú Arthurt jó iskolában, az Etonban neveltessék, majd zászlósi rangot vásároljanak neki a hadseregben. Ezzel szemben Napóleon nem kapott ekkora kezdeti segítséget. Az olasz származású Buonaparte családnak (Napóleon a nevét csak később franciásította) csak arra telt, hogy katonának taníttassa a párizsi akadémián; az ifjú tüzértisztként lépett szolgálatba.
Az eltérő indulás meghatározta az egész további életútjukat. Wellington fiatalkorában a saját osztályára és előkelő pártfogókra támaszkodott, míg a felvilágosult Napóleon csakis a saját képességeire számíthatott. Egyformán törekvőek voltak, csak éppen másként próbálták az ambícióikat megvalósítani: a brit tiszt a meglévő intézményekben bízott, a francia pedig az új eszmékben.
A nagy francia forradalom után Napóleon visszataszítónak találta a királyság helyére lépett korrupt köztársasági vezetést, de a lehetőséget felismerve, a tüzet, szabadság iránti lelkesedést ébren tartotta a katonáiban. 1799-ben katonai puccsot hajtott végre, amelynek során első konzullá nyilváníttatta magát az államtanáccsal. Öt év múlva, 1804-ben császárrá koronázta saját magát.
Innentől kezdve a francia világuralom megteremtésén fáradozott. Katonái csodálták őt a nagyratörő eszméiért, és „bárhová követték volna akár mezítláb is, mivel fanatikus lelkesedést tudott kiváltani belőlük” – olvasható egy memoárban. Napóleont hadvezérként a megtévesztés és a manőverezés mestereként emlegették, pár év leforgása alatt egy olyan francia birodalmat hozott létre, amely a csúcspontján Lisszabontól Moszkváig terjedt.
Wellington teljesen más katonai vezetői elveket vallott: ő a szigorú katonai fegyelemben és az örökös gyakorlatozásban látta a győzelem zálogát. 1813-ban kijelentette: hadserege „a Föld söpredéke”, egy gyülevész banda, akikből azonban ő majd hősöket farag. És így is cselekedett, ha kellett, korbáccsal szedte ráncba angol, portugál, spanyol katonákból álló, szedett-vedett hadseregét, és formált belőlük ütőképes hadsereget.
Amikor a francia császár ellen szövetkező európai haderők sorozatosan győzedelmeskedtek, sőt, már Franciaországba is betörtek, Napóleont alvezérei lemondatták a trónról, és egy kis olasz szigetre, Elbára száműzték 1814 tavaszán. Miközben Napóleon igyekezett úrrá lenni depresszióján és áldásos reformokat próbált bevezetni a 12 ezer lakosú földdarabon, Wellington csillaga felfelé ívelt: háborús hősként ünnepelték, hercegi rangot kapott, és kinevezték országa párizsi nagykövetének.
Napóleon tett egy kísérletet uralma visszaállítására: hűséges hívei segédletével hajóra szállt, és visszatért Franciaországba. 1815. március 20-án érkezett Párizsba, innen hamarosan seregével továbbvonult. A két hadvezér június 18-án Waterloonál találkozott először szemtől szembe, mindketten 46 éves, tapasztalt katonaként.
Napóleon vakon bízott a seregében, nem vette tudomásul, hogy már ő maga sem a régi, folyamatos gyomorbántalmai is akadályozhatták a tisztánlátásban. Waterloonál elvakította a hatalom visszaszerzésének vágya, és a biztos halált jelentő ellenséges ágyútűzbe vezényelte a katonáit.
Wellington természetesen kihasználta ellenfele gyengeségeit és hibáit, megsemmisítő győzelmet aratott. Nemhiába nevezték el Angliában Iron Duke-nak, azaz Vashercegnek.
Napóleont a győztes angolok az Atlanti-óceán közepén fekvő Szent Ilona szigetére száműzték, a szélfútta, csapadékos helyen egy penészes házba. Az egykori császár tollba mondta emlékiratait, megjegyezve benne: Wellington waterlooi terve „a tehetségnek semmi jelét nem mutatta”, ellenben a brit katonák vitézségét megdicsérte. Napóleon egészsége gyorsan romlott, 1821-ben halt meg – a korabeli orvosi bizottság szerint gyomorrákban, a XX. században egyes kutatók az arzénmérgezést igyekeztek bizonyítani.
Wellingtonnak a győztes csata után még közel négy évtized jutott, ez idő alatt megtették ugyan brit miniszterelnöknek, de már két év múlva megbukott. Napóleon személye körül már életében kultusz alakult ki, kortársainak nagy többsége is zseninek tartotta (mintegy hatvan kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, vagyis többen, mint Nagy Sándor, Hannibál és Julius Caesar együttvéve). Nem véletlen, hogy mellszobra a XIX. századi polgári dolgozószobák állandó dísze volt, és történelmi „örökségét” nagyobbnak látjuk, mint azét, aki legyőzte.
Rejtély a csatamezőn
Napjainkban egy nemzetközi csapat régészekkel és önkéntesekkel azon dolgozik a waterlooi csata színhelyén, hogy közelebb kerüljünk annak a rejtélynek a megfejtéséhez: mi történt az akkori világ legnagyobb ütközetének, a waterlooi csatának a holttesteivel? A csatát Napóleon mintegy 72 ezer katonát számláló hadereje és egy nagyjából 118 ezer főből álló európai koalíciós hadsereg vívta. W. E. Frye őrnagy beszámolt „a tetemek sokaságáról, a sebesültek halmáról, akik megrongálódott végtagjaik miatt nem tudtak mozdulni, és meghaltak sebfertőzésben vagy éhen haltak”. A jelentések szerint helyi parasztokat vettek fel a takarítási feladatokra, tömegsírokba és gödrökbe temették a győztesek halottait, valamint elégették a francia holttesteket. Egy korabeli utazó arról számolt be, hogy égő máglyákat látott, amelyeket „kizárólag emberi zsír táplált”. A több tízezernyi halott ellenére eddig csupán két teljes holttestet fedeztek fel. Tony Pollard, a Glasgow-i Egyetem Harctéri Régészeti Központjának igazgatója úgy gondolja, hogy az emberi csontokat anno eladták műtrágya készítésére vagy cukorgyártásra. A The London Observer egyik, 1822-es jelentése alapján úgy becsüli, hogy „több mint egymillió véka »emberi és embertelen csontot« importáltak Európa kontinenséről Hull kikötőjébe”…
