Berlin kettéosztása

A 77 éves Frieda Schulz kelet-berlini lakásának ablaka Nyugat-Berlinre nézett, a határ szó szerint a Bernauer Strassén lévő, többemeletes bérház küszöbénél volt. A kaput eltorlaszolták, a lakók csak az udvaron keresztül hagyhatták el az épületet. Amikor az asszony 1961 szeptemberében hírét vette, hogy a keletnémetek deportálni akarják, úgy döntött: elmenekül. Ajtaján már civil ruhás rendőrök dörömböltek, amikor kimászott első emeleti lakásának ablakába. A ház párkányára nyugat-berliniek másztak fel, hogy segítsék az asszonyt, aki a tűzoltók kifeszített mentőhálójába esett. Szomszédja, a nyolcvanéves Olga Segler is az ablakon át próbált menekülni, de a zuhanáskor szerzett sérüléseibe másnap belehalt. 

Az, hogy a Bernauer Strassén egy lakóház Kelet-Berlinhez tartozott, miközben az előtte húzódó járda már Nyugat-Berlin része volt, a háború utáni politika abszurd következménye. Németországot a győztes nagyhatalmak megszállási övezetekre, Berlint pedig négy megszállási szektorra osztották. Bár a város a szovjet megszállási övezetben feküdt, az amerikaiak, a britek és a franciák egyaránt ragaszkodtak a jelenlétükhöz. Egyik nagyhatalom sem akarta, hogy kizárólag a másik ellenőrzése alá kerüljön a stratégiai, politikai és presztízsszempontból is jelentős város. Miközben 1949-ben már megalakult a szovjet befolyás alatt álló Német Demokratikus Köztársaság (NDK) és a nyugati, demokratikus Német Szövetségi Köztársaság (NSZK), Berlin négyhatalmi felosztása továbbra is érvényben maradt. Egyben ez volt az utolsó lehetőség arra, hogy az emberek a berlini nyugati szektorokon át az NSZK-ba meneküljenek. Ezzel egyre többen éltek: 1961 nyarára legalább négymillió ember – az NDK lakosságának több mint egyhatoda – hagyta el az országot, ezzel egyértelmű jelzést adva a kommunista rendszer kudarcáról. 

Nagyszámú csapatmozgás 

Walter Ulbricht, az államtanács elnöke, az NDK államfője éppen ezért sürgette a Szovjetuniót, hogy politikailag és anyagilag is járuljanak hozzá a határzár létesítéséhez. Hruscsov 1961. augusztus 5-én jóváhagyta a tervet, és pár nappal később mind a nyugatnémet hírszerzés, mind a szövetséges titkosszolgálatok arról számoltak be kormányaiknak, hogy az NDK-ban nagyszámú csapatmozgás tapasztalható közúton és vasúton. Sőt, arról is küldtek értesítéseket, hogy hamarosan intézkedések várhatók Berlinben a menekültáradat megfékezésére. 

A figyelmeztetések ellenére valószínűleg kevesen gondolták, hogy az események néhány nap alatt erőteljesen felgyorsulnak és évtizedekre meghatározzák Berlin életét. Augusztus 12-ről 13-ra virradó éjjel a keletnémet rendőrség, hadsereg és a párt félkatonai egységei, valamint az ott állomásozó szovjet csapatok megjelentek a kelet–nyugati szektorhatárokon. Reggelre utakat bontottak fel, betonkarókat vertek le és szögesdrót gyűrűt vontak Nyugat-Berlin köré. A drótakadályok előtt pár méterrel árkokat ástak az utcákon, hogy a járműforgalom elől is elvágják a menekülés lehetőségét. Lezárták az autópályák kijáratait, a metró- és elővárosi vasútállomásokat. A műveletet Erich Honecker (az NDK későbbi vezetője) szervezte és irányította. 

Néhány nappal később a szögesdrót gyűrű mentén megkezdték a fal építését. Tervszerűen, szakaszról szakaszra zárták körül Nyugat-Berlint. Kezdetben jellemzően üreges kőtömböket és téglát használtak; a később ismertté vált vasbeton elemek csak a határzár további kiépítése során jelentek meg. Külön megerősítették a Brandenburgi kapu környékét, ahol betonblokkokból és szögesdrótból álló barikádokat emeltek. 

Mozgó hangosbemondó 

A határzár egyik napról a másikra családokat, rokonokat és barátokat szakított el egymástól. Mintegy hatvanezer, Kelet-Berlinből és környékéről Nyugat-Berlinbe ingázó dolgozó nem jutott el többé a munkahelyére. Düh, kétségbeesés és csalódottság egyaránt kavargott az emberekben, de veszélyes volt erről nyíltan beszélni. Ugyanis a hatóságok letartóztatták, aki bírálta a határzárat. Három hét alatt több mint hatezer ember került börtönbe kritikus megjegyzése miatt. 

Az első napokban az emberek a szögesdrót két oldaláról kiabáltak és integettek egymásnak. Ahogyan épült a fal, a kapcsolattartás módszere is változott: létrákra mászva próbálták megpillantani a túloldalon rekedt szeretteiket. Az egyre szigorúbb ellenőrzések miatt néhány hét alatt ez a közvetlen kapcsolattartási lehetőség is megszűnt. Nyugat-Berlinben beüzemelték a mozgó hangosbemondó szolgálatot. Ezen keresztül adtak információkat a fal túloldalára, és felszólították a határőröket, hogy ne lőjenek a menekülőkre. Válaszul a keletnémet vezetés saját hangszóróiból zenével és propagandaüzenetekkel próbálta elnyomni a nyugati közvetítést. 

Szeptember közepén Ulbricht már önelégült jelentésben számolt be Hruscsovnak arról, hogy „a nyugat-berlini határ lezárásáról szóló határozat végrehajtása a tervek szerint történt”, és sikerült megnehezíteniük, hogy „az ellenség” felmérje azok mértékét. Hozzátette, hogy már a határ további biztosításán dolgoznak. 

Ennek része volt a határvonalon vagy annak közvetlen közelében álló házak kiürítése, lakóik olykor erőszakos eltávolítása. A nagyságrendet jól mutatja, hogy egyetlen napon húsz bérházból 250 családot lakoltattak ki. Az épületek ablakait, ajtóit és pincéit befalazták, több esetben a tetőkre is szögesdrótot feszítettek. Később a házak nagy részét lebontották. 

De hogy a „határ további biztosítása” alatt valójában mit értettek, azt Honecker szeptember 20-i állásfoglalása jelezte. Kijelentette, hogy az „árulók és határsértők” ellen lőfegyvert kell használni, a százméteres tiltott sávban pedig megfigyelésre és tüzelésre alkalmas, akadálytalan területet kell kialakítani. Az ősz folyamán ezért kerteket, házakat, sőt temetőket is leromboltak. Ebből lett később az úgynevezett halálsáv. 

Őrzött halálsáv 

A kezdeti szögesdrótból és falból az évek során összetett, többrétegű határrendszer jött létre. Immár nem egyetlen fal, hanem falak, kerítések, jelzőrendszerek, őrtornyok és üresen hagyott területek választották ketté a várost. A mintegy 155 kilométeres határvonal beépített városrészeken, erdőkön, nyílt terepen és 38 kilométernyi vízi szakaszon át futott. Keleti oldalán szigorúan őrzött, a civilek elől elzárt határövezet húzódott: a halálsáv. Legalább 140 ember vesztette itt életét, közülük 91-et bizonyítottan az NDK határőrei lőttek le. 

A tűzparancsot csak 1989 áprilisában oldották fel. Néhány hónappal később, 1989. november 9-én megnyitották a berlini határátkelőket. Ezzel a fal politikailag egyetlen éjszaka alatt „leomlott”; fizikai lebontása csak a következő hónapokban kezdődött meg. Maradványai, az egykori határszakasz nyomvonalai ma is több helyen láthatók a városban emlékhelyekként, művészeti alkotások részeként.