A gengszterkirály legendája

New York Brooklyn negyedében egy Nápoly mellől származó borbély kilenc gyermeke közül a negyedikként látta meg a napvilágot 1899. január 17-én. Bár jól vágott az esze, a hatodik osztály után mégis kicsapták az iskolából, miután megverte egyik tanárát. Dolgozni kezdett, bolti eladóként, tekepályán és lőszergyárban, azonban az unalmas, hétköznapi munkánál jobban vonzotta a bűnözés. Előbb kisebb helyi galerikben szerzett tapasztalatot, majd csatlakozott a hírhedt Five Points Bandához, melynek vezetője, Frankie Yale lett első alvilági pártfogója és példaképe. Ebben az időben szerezte a ragadványnevét (Scarface) adó sebhelyét. Egy bárban összeverekedett ugyanis egy nő miatt annak fivérével, aki késével háromszor megvágta, attól kezdve Sebhelyesarcúként emlegették úton-útfélen. 
Az 1919-es esztendő már Chicagóban találja, ahol egy Johnny Torrio nevű gengszter bandájában biztosítási (valójában zsarolási) ügyekkel, bordélyházak ellenőrzésével foglalkozott. Legendás „karrierjét” azonban az 1920-ban Amerikában életbe lépett szesztilalomnak köszönheti. Hiába tiltották ugyanis az alkoholtartalmú italok gyártását, szállítását és forgalmazását, az igény nem csökkent a szeszes szomjoltók után. Az ellátást a továb­biakban az alvilág vállalta magára. Kezdetben hősünk is a szeszcsempészetben te­vé­kenykedett, majd egyre komolyabb feladatokhoz jutott. 1922 közepén már ő volt a banda második embere. Időről időre véres maffiaháborúba keveredtek a konkurens bandákkal, mely során a főnöke egy ellene irányuló gyilkossági kísérletben súlyosan megsebesült. 1925-ben átadta a várost az akkor még csak 26 éves Caponénak, aki attól kezdve Chicago teljhatalmú ura lett. Hirtelen egy ezer emberből álló csapatot és egy 100 millió dolláros „holdingot” kellett ellenőrzése alatt tartania. Bár a krónikák inkább az erőszakos cselekedeteket jegyezték fel, ám Capone a maga módján kiváló menedzsernek is bizonyult, hiszen mindezt kézben tudta tartani. Az illegális szeszfőzdékben előállított alkohol részben az ő (törvénytelenül működő) palackozóiban kötött ki, hogy aztán titkos italmérésekben vagy bárokban adják el. A vetélytársak időközben eltűntek: a bölcsebbek önként vonultak vissza, a kevésbé előrelátók a temetőben végezték. Capone az 1920-as évek végén az FBI tíz legkeresettebb bűnözőjének listájára került. 

A világsajtó – és a korabeli hazai lapok is – folyamatosan figyelemmel kísérték a bandaháborúk egyes epizódjait. 
„A chicagói közbiztonsági viszonyok már évek óta a legrosszabbak az Egyesült Államok egész területén. Amerika második legnagyobb városának közbiztonsági szervei tehetetlenek az alvilággal szemben, és a különböző bandák már egészen nyíltan űzik nem is kisded játékaikat, amelyek mesés jövedelmeket hajtanak a bandák vezetőinek. Mindenki tudja Chicagóban, hogy melyik banda a bűntények melyik csoportjával »foglalkozik«, és idáig a betyárbecsület tiszteletben tartotta a határokat, amelyek egyik bandát a másiktól elválasztották" – írta a Magyar Hírlap 1927 decemberében. 
A politikai és az üzleti élet szereplőivel való rendszeres érintkezései révén Capone lassan beépült a közéletbe, emellett szerteágazó korrupciós hálózatot épített ki. Hatalma csúcsán állítólag ezernyi rendőr dolgozott neki, akik egy kis kenőpénzért cserébe igyekeztek nem észrevenni az alkoholt a bárok vendégeinek poharaiban. 

Sokak szerint egyébként kellemes ember volt – ha éppen nem gyilkolt. Adakozott az árvák és özvegyek javára, gyakran fotóztatta magát elegáns ruhában, megnyerő mosollyal a képén, mondhatni, hogy korának egyik celebje volt. Amikor bűnözői tevékenységét hányták a szemére, úgy védekezett: „Én csak egy üzletember vagyok, azt adom az embereknek, amire szükségük van.” 

Fényűző életet élt ugyan, de folyton a nyomában járt a rettegés. Tartott a merénylők bombájától és attól, hogy elrabolják egyetlen gyermekét. Hiába őrizték testőrök tucatjai, több alkalommal is csak hajszál híján élte túl az ellene irányuló támadásokat. Persze ő sem maradt adós: ellenfeleivel könyörtelenül végzett (olykor saját kezével). 
Chicagói villájának kapui és ablakai golyó- és bombabiztos páncélzattal készültek. – Testőrségem állandóan őrködik a folyosókon, a lépcsőházakban és a lifteknél. A borbélyom már régi ember, de amikor beretválkozom, a legbizalmasabb testőröm ott áll mellettem, ujjával a revolver ravaszán – mesélte egyszer egy riporternek. A legnagyobb titokban tartotta, hogy mikor teszi ki lábát a rezidenciájából. Ilyenkor egy hét tonna súlyú páncélautó szállította, amit több gépkocsin húsz fegyveres ember kísért. Ha színházba ment, legalább négy sor ülést vásárolt meg, hogy testőrei kellő számban körülvehessék. „Az általa rendezett lakomákról napokig szoktak mesélni Miamiban. Asztalánál az amerikai közélet legnevesebb szereplői megtalálhatók. Azok is ott lakmároznak vele, akik már évek óta keresnek perrendszerű bizonyítékot, amelynek alapján börtönbe lehessen zárni" – írta meg az Új Nemzedék 1930-ban. 
És valóban, a rendőrség hosszú éveken át tehetetlennek bizonyult, az általa elkövetett gyilkosságok egyikét sem sikerült rábizonyítani. Végül adócsalás vádjával fogták meg: „kiderítették”, hogy 1924 és 1929 között nem fizetett adót, miközben életmódjából ítélve jelentős jövedelemre tett szert. 11 éves börtönbüntetést kapott, továbbá elég nevetséges, 50 ezer dolláros pénzbüntetést. 1931-ben sikerült végül lecsukatni. 
Az atlantai szövetségi börtönben kezdte büntetésének letöltését, de 1934-ben (biztonsági okokból) átszállították az Alcatrazba. Rabsága éveiben egészsége megromlott, elméje kezdett elborulni, szifilisze részleges bénulást okozott szervezetében. 1939 novemberében a félig roncs Caponét szabadlábra he­­lyezték, azt követően visszavonultan élt. 1947 januárjában agyvérzést, majd tüdőgyulladást kapott, melyből már nem épült fel. Nem sokkal 48. születésnapja után, „szakmájában" szokatlan módon, ágyban, párnák közt hunyta le végül a szemét. Sírkövén a „Jézusom, irgalmazz!” felirat áll.