Megszenvedtek a szépségért

Az előkelőség jelképe 
A makulátlan, hófehér arcbőr sokáig a nemesek és gazdagok kiváltsága volt, ami arról árulkodott, hogy nem kellett kétkezi munkát végezniük a napon. Egészen a II. világháborúig kifejezetten szépnek tekintették a sápadt bőrt, azonban a XXI. század nyugati társadalmának egészség- és wellnessközpontú szemléletében már a napbarnítottság utal arra, hogy törődünk magunkkal, és van időnk pihenni. Indiában és a legtöbb ázsiai országban azonban nem változott a szépségideál, ha ma valaki betér egy drogériába, az arcfehérítők egész garmadával találkozik. 

Már az ókori görögök is olyan porokat és krémeket kentek az arcukra, ami segített minél fehérebbnek tűnniük, ám az ólommal készült termékek rengeteg halálos áldozatot is követeltek. Bár évekbe telt, amíg végzetes dózisú nehézfém gyűlt össze valaki szervezetében, az ólommérgezésnek számos figyelmeztető tünete volt: agy- vagy idegrendszeri károsodás, fejfájás, álmatlanság, étvágytalanság, vérszegénység, fémes íz a szájban, bénulás. 
A mérgező kozmetikumok egyik legismertebb áldozatának a szépségéről és porcelánszerű bőréről híres angol nemesasszonyt, Marie Gunningot, Coventry grófnőjét tartja az utókor. A szegény ír, ám arisztokrata családból származó lányok, Elizabeth és Marie Gunning nem mindennapi utat jártak be adottságaiknak köszönhetően. 

Már a helyi bálokon feltűnt makulátlan bőrük, de országos ismertségre azután tettek szert, hogy 1750 decemberében bemutatták őket a londoni Szent Jakab udvarban. Mindketten jól házasodtak, ám Marie szerencsétlenségére férje később összeszűrte a levet egyik híres kurtizánjával, amiről hevesen pletykáltak a kárörvendők. Marie vesztét végül a tökéletes szépség iránti vágya okozta: szervezetében annyira felhalmozódott a kozmetikumokból származó nehézfém, hogy a fiatalasszony mindössze 28 évesen meghalt. 

Abroncs lett a vesztük 
A viktoriánus korszakban nem csupán az ólomtartalmú arc- és hajápolókat használták a nők, de abroncsos alsószoknyát is viseltek, melyben nemhogy járni alig lehetett, de megszámlálhatatlan halálos esés, baleset okozója is volt a ruhadarab. A váz alatt általában egy alsószoknyát vagy bugyogót viseltek, a keretre pedig a legfelső, díszes szoknya került. Kezdetben szövött lószőrből és drótból eszkábálták össze, később jelent meg a fém- vagy faváltozat, melynek egyetlen célja az volt, hogy a csípőt optikailag nagyobbá, a derekat pedig vékonyabbá tegye. 
A krinolin – amit sokszor két-három méteres átmérőjűre készítettek – nemcsak rendkívül nehéznek bizonyult gyakran fájdalmakat okozva a viselőjének, de rendkívül balesetveszélyesnek is. A nők alig fértek el benne az utcán, gyakran elestek, és a szoknya nemegyszer beakadt a lovas kocsik küllőibe is. Történetek szóltak arról, ahogy néhány, krinolint viselő nőt a szél a mólóról a tengerbe lökött, és a derekukat körülvevő abroncs miatt nem tudtak kijutni a vízből, megfulladtak. Henry Wadsworth Longfellow költő második feleségének pedig az lett a veszte, hogy, sok más sorstársához hasonlóan, egy gyertyát leborított a ruhájával, ami azonnal lángra kapott. 
A tragédiák sora ezzel még nem ér véget. 1863-ban több mint 2000 ember halt meg a chilei Santiago templomában kitört tűzben. A lángok akkor csaptak fel, amikor egy gázlámpa meggyújtotta a fátylat a falon, és a hívők megpróbáltak elmenekülni, de a krinolinba öltözött nők szoknyái beakadtak az ajtón, elzárva a kijáratot. 

Lótuszlábakon tipegve 
A lábelkötés, vagy más néven a lótuszláb szokása kínai hagyomány, amely a VIII. századtól kezdve egészen a XX. század elejéig fennmaradt. Bár eredetét homály fedi, a legenda szerint az egyik kínai császár legkedvesebb ágyasa selyemmel elkötött lábakkal jelent meg ura előtt, hogy a tipegéssel kecsesebb legyen a mozgása és kívánatosabb a tánca. 
A testcsonkítás kezdetben a gazdag családok körében terjedt el, később azonban már az alacsonyabb rétegek is elkötötték lányaik lábát a jobb házasság reményében. Az elkötés folyamatát már a gyerekek hatéves korában elkezdték az anyák. A lábfejet először gyógynövények és ecet keverékében megmosták, majd a nagylábujj kivételével minden lábujjat a talp alá szorítottak úgy, hogy az egy lótuszbimbóra emlékeztessen. Ezt a folyamatot több éven át ismételték, egyre szorosabb kötszerekkel dolgoztak, aminek a végeredménye egy körülbelül 8 centiméter hosszú, eldeformálódott lábfej lett. A lányok emiatt nagyon nehezen jártak, inkább csak tipegtek, így hosszabb sétára el sem indulhattak. 

A láb elkötése azonban nemcsak fájdalmas, de veszélyes szokás is volt, ugyanis ezzel megszakadt a lábujjak vérkeringése, ami gangrénát, vagyis üszkösödést, illetve egyéb halálos fertőzést is okozhatott. 

Fullasztó gallérok 
Azt gondolhatnánk, hogy a veszélyes divatolás csak a nőket érintette, ám ez koránt sincs így! Itt van például a XIX. században népszerű, felgombolhatós gallér, ami a férfiak életét keserítette meg. Az acélmerevre kikeményített kiegészítő azt a kényelmet ígérte, hogy a férfiaknak nem kell mindennap inget cserélni, elég csak a nyakukat érintő gallért. Ám a látszólag jóindulatú ruhadarab halálos fegyverré változott, és rengeteg embert vitt a sírba az Edward-korszakban. A nemes egyszerűséggel „apagyilkos” becenéven emlegetett gallér ugyanis könnyen fulladást okozott viselőjének, az áldozatnak csak bólintania kellett, de elegendő volt egy félrenyelt falat is, hogy fatális végeredményhez vezessen. 

1888-ban a The New York Times nekrológot is közölt a következő címmel: „A gallérjánál fogva megfulladt”. A cikk arról szólt, hogy egy John Cruetzi nevű embert holtan találtak a helyi parkban. A kiérkező halottkém szerint a férfi ugyan nem volt ittas, de ivott egy keveset, leült a padra és elaludt. A feje álmában a mellkasára bukott, ám a merev gallérja megakasztotta a légcsövet, elzárta a nyaki ütőeret is, a szerencsétlenül járt ember fulladás és apoplexia következtében vesztette életét.