Vonatra rakják a hegyet

A hegy, egész pontosan a belőle kibányászott mészkő cement formájában fog távozni ebből a hatalmas palettázó csarnokból, ahol most semmi nem emlékeztet arra, hogy ipari monstrumban vagyunk. Mindenütt fekete-fehér drapériába öltöztetett, impozáns körasztalok, stólás székek, bárpultok, húsz méter hosszú svédasztal. A virágdekoráció mögött lapító csomagológép sem kattog, helyette kávéfőző zakatol. A vasszerkezetről molinók lógnak alá a gyár építése során elkapott boldog pillanatokról.

Van is ok az örömre: hetvenkétmilliárd forintot költöttek el az egykor zöld mezőre. Ehhez nyolcszázmilliót a magyar állam adott. A szállítószalag is pihen, legfeljebb a jó hírt viszi, ami a színpad felől érkezik. Odafent két világcég – a német–osztrák Strabag, Európa egyik vezető építőipari csoportja és a francia Lafarge, a világ élenjáró cementgyártója – udvarol egymásnak. Pedig már a mézesheteken is túl vannak, hisz közös gyermeküknek – ennek az újonnan épített cementgyárnak – születését jöttek ünnepelni. A királyegyházi kicsikére – aminek létrehozásán háromezer-ötszáz ember dolgozott és felhasználtak hozzá százhatvanezer köbméter betont – méltán büszkék: harminc éve nem született Európában ilyen.

Ráadásul azt mondják, ez kontinensünkön a legmodernebb is, évente több mint egymillió tonna cement előállítására képes. Ez a hazai cementtermelés negyede. Az előállított termék legnagyobb részét – jó szülőként – a Strabag a beruházásaiba be is építi. A gyár első referenciája saját maga: kezdetben a közeli Beremendről szállították az építkezéshez a cementet, de később, a próbaüzem során már saját maguknak termeltek.

Gyönyörű – mondogatják az ünnepelt fekete vonalakkal mértani formákra tagolt homlokzataira, sokszögletű egységeire, hosszú tornyaira, az egységek közt kanyargó csőrendszerekre. A legmagasabb szintre, a 105 méteres hőcserélő toronyra én is felmászom. Ma nincs termelés, a láthatósági mellények és a védősisakok alatt nagykövetségek képviselői, politikusok, cégvezetők, újságírók nézgelődnek.

Arrébb meg Királyegyháza, a cementműnek otthont adó falu. S hogy miért fogadta tárt karokkal azt, amit Bükkösd elutasított? Hogy legyen munkahely, a százharminc foglalkoztatott harminc százaléka ugyanis helyi lakos. És persze pénz is áll a házhoz: évi százmillió forint iparűzési adó, ha a gyár nyolcvanszázalékos kapacitással üzemel. A napi több száz teherautó pedig – ami már a gyár ötvenszázalékos kihasználtságánál a cement kiszállítását végzi – nem rajtuk halad keresztül.

Csak szűrővizsgálaton kell időnként megjelenniük, mert a lakosság egészségi állapotát előzetesen felmérték, és a jövőben rendszeresen ellenőrzik. A két¬kedő újságírónak meg üzenik, hogy a modern cementgyár károsanyag-kibocsátása jóval határérték alatti. Mert az üzem csak kívülről látszik fekete-fehérnek és szürkének, amúgy zöld: köszönhetően a legmodernebb filtereknek, őrlőmalmoknak, környezetvédelmi technikáknak, amiken nem spóroltak. S mert a hangulat euforikus, lehetséges vesztesekről nem esik szó. Pedig egy biztosan lesz: a hegy...