Kulézzuk a fűszéleket!

A jól ápolt, tavasszal rendesen trágyázott, szárazságban tisztességgel locsolt gyep ilyenkor, nyár közepén pár nap alatt akkorát nő, hogy minden hét végén nyírni kell, ha szép látványt akarunk a portán. Mikor végzünk a fűnyírással és feltekerjük a kábelt, rádöbbenünk, hogy ott vannak a fűszélek – az a tíz-tizenkét centiméter a járdák, lépcsők, betonalapok, ágyások mentén –, amivel a felépítése miatt a fűnyírónk nem tud elbánni. Ekkor kell elővenni a fűszegélynyírót vagy a kézi ollót (ami a nagy melegben még a sörivóknak is komoly trauma).

A súlyos megpróbáltatásokat örökre elkerülhetjük, ha a műtárgyak tövében tizenöt-húsz centi szélességben kavicságyat építünk ki. Minden valamirevaló építőanyag-kereskedésben különböző méretben kapható a sóderbányászat „mellékterméke”, az úgynevezett kulékavics. (Frissen lerakva szép a murva is, de mohásodik, jó esetben is egy év alatt elzöldül, ezért hosszú távon a kavics a nyerő.) A járdaszéltől tíz-tizenöt centire két földbe vert karón feszítsünk ki egy zsinórt, azután a vonal mentén fél ásónyom mélységben ássuk ki a gyepet. Az így keletkezett kis árkot töltsük fel kulékaviccsal, egyengessük el, hogy a fű talajmagasságával egy szintben legyen. Ez azért fontos, hogy a következő nyírásnál a fűnyírónk kereke akadálytalanul gördüljön a kavicságyon, és a kést ne csorbítsák ki a kiálló kövecskék. Ha vesszük az egyszeri fáradságot és kialakítjuk az elválasztó zónát, akkor hosszú távon sok energiát és időt takaríthatunk meg.

Kavicságyat készíthetünk a kerítés mentén is, ahol kutyánk üldözi a postást és kitapossa a kertet. Az örökzöldek alatt amorf formájú „szigeteket” alakíthatunk ki, ahol a fű, de még a gyom se nő. Nem drága, nem nagy munka, szép látvány: dobjuk fel kuléval a kertet!