Sapkás Bandi megmentője

Például sapkás Bandiról, akit a felesége Vilinek szólít – ki gondolná, hogy egerészölyv, ráadásul tojó… Ám sokkal nagyobb probléma számára, hogy fiókakorában épp egy kitermelésre szánt fán fészkelt és megsérült a szárnya zuhanás közben. Akkor került ide, a kölkedi madármentő udvarába. S hogy a nevei mellé miért kapta a sapkás jelzőt? Mert miután rendbejött, szórakozásképp sorra csente el a Duna-holtágról hazafelé kerékpározó horgászok fejfedőit. De Juliskára is ráhozta a frászt, amikor kakaspucolás közben lecsapott az udvarán. Tán azóta a termetes asszonyság nem is mer a szabad ég alatt baromfit bontani. Pedig Tibor nyugtatgatta: ne aggódj, Juliska, téged nem fog elvinni. Most meg már pláne, hogy újabb szárnysérülést szerzett, ezúttal véglegeset.

Akárcsak a gólya: összeforrt csontjaival csupán néhány száz métert tud repülni. Tíz éve él itt, ezalatt tizenhárom utódot nevelt fel. Még sincs neve, egyetlenegy se. Sőt az idén már párja sem. Pedig volt egy, aki minden évben visszatért hozzá a hátsó kertben álló közös fészkükre. Tán el sem indult még Afrikából, mikor gólyánk már a viszontlátására készült: javítgatta a lakhelyüket, hordta fel rá a gallyakat. Aztán megérkezett a várva várt hím – s vele egy új tojó. A csábító pillanatok alatt elűzte a sérült madarat, hiába próbálkozott szegény. Most itt sétálgat az udvaron. Vigasztalásként Tibor készített neki másik fészket a használaton kívüli kémény tetejére. Lett is volna új kérője, ám azt a régi hím nem tűrte. A mocsok – jegyzem meg, mintha barátok közt lennénk…

Persze a vihar nemcsak a gólyák szerelmi életét forgatja fel, hanem időnként a madarak fészkeit is. Néhány éve egy ítéletidőt követően Tiborhoz harminckét elárvult fecske¬fióka került. Mit tehetett volna? Légypondrókat – egy nagy pohárba. Hogy aztán csipesszel adagolja a fiókák csőrébe a csemegét, naponta ötször, egyenként. Egy órába telt minden alkalommal, mire jóllakott mindegyikük. Kivéve Tibort – aki vitte magával a fiókákat a munkahelyére és az ebédidejét az ő etetésükkel töltötte.

Mert Tibor nem hivatásos természetvédő vagy zoológus, hanem építész, akinek a madármentés szívügye, s az állatorvosi beavatkozásokat leszámítva soha semmilyen támogatást nem kapott érte. Mikor ezt a nagy házat felépítette, még nem sejtette, hogy nem csak saját családi fészkét hozza létre: csaknem ezer sérült madár fordult már meg benne. Az alagsorban most Dolmi, a dolmányos varjú lakik, rémülten szalad el mellettem, de a félhomályban csak a suhanását hallom és érzem. A macskabagollyal viszont sikerül farkasszemet néznem a garázs padlásterében. Az udvaron akadálymentesített műfészkek sora: rámpa vezet fel rájuk és köti össze őket. Saját építésű reptetők mindenütt, bár csak a ¬nevükben azok: lakóik, az ölyvek és a vércsék sosem tudják elhagyni azokat.

S hogy többnyire mitől sérülnek le? A gólyák általában rossz manőverezésük vagy a viharok áldozatai, míg az ölyveket és baglyokat autó, a vércséket, karvalyokat, sólymokat pedig az áram üti meg.

De Tibor szívesebben mutatja a gólyafiókákat, akiket májusban hoztak ide, mert kipottyantak a fészkeikből. Eleinte odabent laktak a házban, jó magas dobozban, mert dolgavégeztekor az öklömnyi gólya is jókora csodákra képes. Saját fogású halat pürésített nekik, úgy etetgette őket. Most viszont már az udvari műfészkeken állnak: várják a kecses ívben feléjük repkedő, a fagyasztásból felengedett naposcsibéket. Végül jóllakottan, hangos kattogás közepette próbálgatják szárnyaikat, mert hamarosan kirepülnek. Végleg. Tibor a tizenkét év alatt úgy háromszáz hasonló búcsúzást élt már meg. Mégis ezeknek örül – s az itt maradottak miatt szorul össze a szíve.