Némák és májasak

Szent Istvánt ünnepeltük a sógoromék társaságában, a nálunk elmaradhatatlan flekkenek között, amikor szó került róla, milyen állatokat szeretnénk a tyúkok, nyulak, kecskék mellé. Kiböktem, amire már régen gondoltam: néhány néma kacsát – azaz pézsmarécét, török, barbarie, mosusz kacsát. Nem akarjuk a szomszédainkat nagy hápogással zavarni, ezért nem lesz libánk, sem pekingi vagy magyar kacsánk, sem pulykánk, sem gyöngyösünk (csak valami némább kakasunk) a jövőben.

A pézsmakacsa viszont csak kicsi korában csipeg, de az meg beindítja a szülői ösztönöket, így nincs ember, aki haragudna érte. Nos, egy dolog, hogy e kacsafaj igen csendes, ám nagyjából akkorára nő, mint a hagyományos magyar kacsa – a tojó ugyan kicsit kisebb, míg a gácsérok jóval nagyobbak, kifejletten megközelítik az 5 kilót –, s szép vörös, vadas a húsa, a zsírtartalékot pedig nem testüregi vagy bőr alatti hájként halmozza fel, hanem a hússzövetek közé. Ráadásul kéthetes tömés után akár 40 dekás májat is képes növeszteni, amit a hagyományos kacsa ritkán produkál.

Nem elvetendő szempont, hogy a pézsmaréce igen jó anya: bár némileg kevesebb tojást ad és a termékenysége sem akkora, mint a magyar récéé, de sokkal jobban kotlik, s ivadéknevelő ösztönei jóval fejlettebbek: úgy őrzi sárga vagy sárga-fekete foltos kiskacsáit, hogy még a kutyának is nekimegy.

Ez a tulajdonsága abból ered, hogy később háziasították, másrészt pedig Dél-Amerikából származik, ahol a fák odvában él, ott is kotlik és neveli a kicsinyeit. Mivel fára kell másznia, az úszóhártyás lábán termetes karmokat növesztett (már a néhány napos kiskacsáknak is kinőnek). Ez és a némileg agresszívebb viselkedése zárt tartáskor hátrány: ha túl sűrűn telepítjük, egymással összekapva csúnya sebeket okozhatnak.

Ugyanakkor jól repül, ezért egyik szárnyán le kell vágni az evezőtollak egyharmadát. Nos, a a mi három felnőtt tojónk is már ilyen „sután” érkezett hozzánk, így ezzel nem volt gondunk. Annak a 18 kiskacsának viszont, melyeket jelenleg ólunk egyik helyiségében elkerítve tartunk, még nem kellett a tollaikat megkurtítani. A kéthetes jószágok egy faluszéli tanyán, tápot nem látva, gyomokat, füvet csipegetve nevelkedtek, de nálunk már a zöld mellett granulált tápot is kapnak – s még egy kis békalencsét. Ez utóbbit az anyósom horgászás után hozta haza: emlékezett rá, mikor még bő évtizede maguk is neveltek kacsát, hogy kis táppal elkeverve mennyire „zabálták” a récék. No, a mi pézsmakacsáink sem vetették meg ezt a ritkán adagolt táplálékot – s ebben az anyjuk mutat példát: az új táplálékhoz oda-odacsíp. A szakirodalom szerint a 10. hétre a gácsérok 3-3,5, a tojók 2,5-2,8 kilósak lesznek. A tojókat nem érdemes tovább hizlalni, mert nagyjából ennyi a kifejlett kori tömegük, viszont a gácsérok a 15- 16. héten akár a 4,5-5 kilót is elérhetik.

Nálunk ez bizton nem lesz így, mert az első két hetükben egy gram tápot sem kaptak, és én sem akarom intenzív hizlalásnak kitenni őket. Inkább olyan „kapirgálós” kacsaként tartjuk majd mindet, melyek lassan híznak ugyan, de a számukra külön lekerített baromfiudvaron békességben növekedhetnek. Most azonban még nem engedem ki őket, ugyanis hideg van. Éjszakára infralámpával 20 fok körüli hőmérsékletet melegítünk nekik. Négyhetes korukra edzettek lesznek annyira, hogy ne betegedjenek meg. (Tegyük hozzá: ahonnan származnak, nem fűtöttek rájuk, ott volt helyette az anyjuk, illetve összebújva melegedtek – ahogyan mi is ezért nem választottuk le a tojót a kicsiktől.)

A pézsmakacsa egyébként a nagyüzemekben fontos szerepet tölt be: a pekingi kacsával pároztatva fajhibrid jön létre – nem véletlenül mulard a neve, ami franciául öszvért jelent –, amelyik csodálatos méretű és minőségű májat növeszt.

Kacsáink vélhetően karácsony környékén elérik a vágósúlyt, de meg akarunk hagyni néhány gácsért, hogy jövőre a meglévő három felnőtt tojó párjává váljanak, s akkor már a saját kelésből származó állományt szaporíthatjuk.