Herman Ottó nyomában

Dunántúl. A magyar tengerbe délről kapaszkodó mocsárvidék. A Nagyberek. Vidranyom süpped a hóba. A befagyott Fehérvízhez vezet. A töltésről nézzük Erdős Saroltával, amint mátyásmadár szálldogál a nyárfa koronája fölött. Télen áttér a növényi étrendre, mondja a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság tájegységvezetője. Röpül is tovább magokat, diót, makkot keresve. Éger is van erre bőven. A fehér hószőnyeg alól kibukkan a sáros avarra hajló zöld fűcsomó. Tovább megyünk felé. A régi település volt utcái mentén tuják sora. Platán, fekete fenyő. Nyárfa törzsén nagy taplógomba „kagylója” mutat északra. Tovább haladunk a múltba. A nád derekát szoros fűzőként öleli a jég. Mélyre nyúlnak a gyökerei. Ahogy e somogyi természetvédelmi terület zöld múltjának is. 

Egészen Herman Ottó (1835–1914) mű­kö­dé­séig.­ A nagy tudós ugyanis 1890 februárjában járt itt. Azért, hogy a Budapesten rendezett második nemzetközi madártani kongresszus tudományos előkészítésének fő részeként vonulási megfigyeléseket végezzen. Naplójában ezt írta: „Február 17-én indultam; vasúton Balaton Szent Györgyig mentem, hol du. 1 órakor érkeztem meg; du. 3 órakor Tót Szent Pálon voltam (...). Február 18-án. Ragyogó reggelre virradtam. Fegyver nélkül kisétáltam a falu főutcáján; a falu melletti búzatáblákon mindjárt föltűntek a vadludak, melyek – kisebb-nagyobb csapatokba osztva – megüthették a 60 darabot.” 

„Tóth Szent Pál” – mai nevén Somogyszentpál. Kéthely felől közelítjük meg a települést, ahogy a szakállas, nagy polihisztor tette százharminchat esztendeje. A falu határában nagylilik, nyári lúd serege vár. És fokozottan védett kislilik és vörösnyakú lúd bukkan fel a repcésben. Több ezer madár van a somogyszentpáli út bal oldalán. Tovább megyünk: fehér nagykócsagok és szürkegémek ácsorognak, nem is kevés. Itt, a Sári-csatorna közelében. A marcali halastórendszer határában vagyunk, ahol fiatal rétisasok tanulják a vadászat fortélyait. A községen túl a varjaskéri templomromnál egerészölyv nézi a távolt. A láprétet. A „táj télies színt öltött, pocsolya pocsolya mellett”, írta egykor Herman Ottó. Megjegyezve, hogy a vadludak folyton kóvályognak. Így van ez mostanság is: égen és földön egyaránt. A csapatba verődöttek egy része is folyton mozog, úgy sétál a mezőn, mintha határozott célja lenne. Meglehet, az előttük álló út izgalma hajtja a szárnyasokat. 

A Nagybereki Fehérvíz című élőhelyvédelmi füzetet 2023-ban adta ki a nemzeti park. A Szabó Gábor–Rozner György–Szász Bence szerzőhármas műve a madárvilágnak külön fejezetet szentelt. Így fogalmaztak: „A természetvédelmi terület kiemelkedő jelentőséggel bír a vizes élőhelyekhez kötődő madárfajok megőrzésében. A dél-balatoni halastavak és berkek részeként a Fehérvízi-láp 2011-ben felvételt nyert a Nemzetközi Jelentőségű Vadvizek Jegyzékébe.” Az állami zöldszervek hivatása, hogy ehhez méltó módon óvják és őrizzék meg a jövőnek.