Nyolcvanas évek. Futrinka utca. A mese az állami televízión futott, a magamfajta gyerek pedig erdőn-mezőn. A bábfilmsorozatot is szerettük, de a valóság izgalmasabb volt mindennél. Ritkán bámultuk a képernyőt. Cicamica, Buksi, Rókica kint várt az udvaron és a zöldben. Leo, a jégkrém után megkopasztottuk a sárga kakasos nyalókát. Kész állatfarm. Virtuális és gasztronómiai. Aztán uzsgyi: hűs szobából ki a szabadba. A létezésbe. Az igaziba.
Mert élni és lenni: nem ugyanaz. Az aprónép még jól tudja ezt. Csak idővel valahogy sokakból kikopik minden emberi tudás talán legfontosabbika: a „vanni” és az „élni” megkülönböztetésének képessége. No de a lényeg, hogy akkor tisztában is voltunk ezzel. Kezünkben festett peremű bádogbögrével. Így aztán miután kihörpintettem a jaffaszörpöt belőle, várt nagyapám hátsó kertje. A méhes előtti bogárlelőhely. Zsebkönyvből próbáltam beazonosítani a természet kicsiny, ízelt lábú alkotásait. Izgett-mozgott a deszkarakások, kövek, invertes hordók és téglák alatti parány világ. Fej, tor, potroh.
Nyári felfedező kalandom hőse egy szép, majd három centis teremtmény lett. Bronz ékszerként csillogott a tűző napon. Szárnyfedőit gyönyörű minták és bordák tüneménye ékítette. A tenyeremre vettem. Szemmagasságba emeltem. S hősöm kitinpáncélos antihőssé változott. Támadásba lendülve büdös, maró váladékot lövellt a szemembe. Jól célzott. Égető fájdalmat éreztem. Bizony, a szakértők szerint is ügyes jószág, pontos irányzékkal tüzel. Egy életre megtanultam, hogy ragyás futrinkával nem szabad farkasszemet nézni. Nem viccel, spriccel. Megismerkedésünk tehát nem volt zökkenőmentes, ám – félelemmel vegyes – csodálatom nem enyhült. Különösen azóta, hogy kiderült, szereti elfogyasztani puhatestű korszakát élő, kártevő tízcsíkos krumplibogarat.
Vegyük elő a szakirodalmat. Tallózzunk az oldalak között. Ezek szerint a futrinkák régi neve futonc volt. Magyarországon védett kicsiny lények bogarakkal és lárvákkal táplálkoznak. Ragadozók. Lárváik a talajban vagy törmelékben élnek, enzimekkel folyósítják el zsákmányukat és kiszívják testüket. „Igen széles tűrésű faj a ragyás futrinka (C. cancellatus), amely a síkvidéki fátlan régióban éppúgy előfordul, mint a hegyvidéken, erdőkben.” A Magyarország futrinkái című műben olvasható ez a mondat, továbbá ez is: „A gyakori fajok egy része településeken, házak közelében is sokszor felbukkan […].” Kadocsa Gyula (1880–1962), a neves entomológus, azaz rovartanász Hasznos bogarak címmel írt a témáról. A Természettudományi Közlöny 1928. augusztus 15-én megjelent füzetében imigyen fogalmazott: „A ragyás futrinka (Carabus cancellatus) rézvörös vagy bronzszínű, néha zöldes fémfényű fedőszárnyain 3-3 láncszerűen egymást követő dudorodásokból álló sor és közöttük keskeny bordák futnak végig. A szántóföld barázdáiban nem egyszer találkozhatunk vele.”
Az áttelelő futrinkák áprilisban jelennek meg és egészen szeptemberig aktívak, mielőtt újra beássák magukat a talajba
