Vérbeli természetbúvár

Százhatvan esztendeje, 1876. június másodikán született Vönöczky-Schenk Jakab. „Éles ész, biztos ítélet, a Természet jelenségei iránt való rajongó érdeklődés, fejlett szervezőképesség, törhetetlen szorgalom és kötelességérzet: ily kiváló felkészültséggel avatta őt oly értékes, nélkülözhetetlen munkatárssá, majd vezetővé […]” A neves kortárs és kolléga, Csörgey Titusz (1875–1961) nekrológjának sorai ezek. 

Ebben olvasható: „A vérbeli természetbúvár már gyermekkorában megnyilvánult születése helyén, a bácskai Óverbászon, a nádasokkal körített családi birtokon, majd Szarvason, hol középiskoláit végezte, folytatva Kolozsvárott, hol főiskolai tanulmányait fejezte be. Beható faunisztikai és indológiai előtanulmányai után a természetvédelem propagálása mellett fő feladataként a madárvonulás kutatását tekintette.” A kiváló tudós méltató szavait az Aquila madártani szemle 1944–1947-es évfolyamának 51–52. száma közölte. 

Csörgey Titusz halálának évében Keve András (1909–1984) tudománytörténész, a hazai madárvédelem úttörője emlékezett meg Vönöczky-Schenk Jakabról. Jóságos, bölcs főnökként ismerte meg, mikor az ornitoló­giai intézetben együtt dolgozott vele. Aki a nagy polihisztor, Herman Ottó nyomdokában járt. Mesterének javasolta, hogy honosítsák meg itthon is a madárgyűrűzést, azaz a vadon élő madarak egyedi jelölését, amely akkoriban még újdonságnak számított. Ezért 1908-tól új módszerrel gyarapodott a vonulási adatszerzés hazánkban. Ökológiai, viselkedéstani eredményeiket ezután rendszeresen közzétették, a tudomány és a magyar élet hasznára. S a nemzetközi szakma ismereteinek bővítésére. Így aztán büszkén elmondhatjuk, hogy Magyarországon a világon harmadikként kezdték alkalmazni ezt a metódust. 

Vönöczky-Schenk Jakab ükapám, az első hazai természetvédelmi őr, Gulyás József (1872–1954) munkatársa volt. Ebbéli minőségében, a közös munka alkalmával többször is a kócsagőr vendége volt a Somogy vármegyei Vörs községben. Együtt mentek a faluval határos láp rengetegébe, hogy óvják és megfigyeljék gémtelepeinket. Sokat tett hazai gyakorlati természetvédelmünk megindulásáért. De szellemi téren is nagyot alkotott: 1905-től az Aquila című szemle szerkesztőjeként működött, ahogy számos más szakmai orgánumban publikált. „A madarak világának tanulmányozása” című kötete 1931-ben jelent meg a rangos Magyar Szemle folyóirat kiadásában. Útja véget ért. A kőszegi városi temetőben nyugszik. 

Mégsem adhatjuk át magunkat a méltó emlékezés kései derűjének. A hálátlan utókor okán. Hagyatéka – ezt csiripelték a verebek – az idők folyamán szőrén-szálán eltűnt. Abból a szebb napokat látott múzeumból, melyet Közép-Európa legnagyobb tavának szenteltek valaha. Az utódokra maradt dokumentumokhoz Kis-Balatoni Krónika című könyvem írásakor én sem férhettem hozzá. Ha elkallódott, akkor öröksége a semmibe hullott. Ahogy az általa igazgatott ornitológiai intézet értékei is a háborús pusztítás áldozatául estek. Szomorú, hogy mindez már békeidőben történt. A második világégés utáni évtizedek néma kulturális enyészetének mementójaként.