Író a zöldben

Aba Novák Vilmos (1894–1941) íróportréjáról a megilletődöttség magánya bágyad. Harsányi Kálmán (1876–1929) zord rézkarcát nézem. „Az ősborúnak vagyok gunnyasztója”, vallja magáról. „Ez az ősború sír fel Vörösmarty és Kölcsey költészetében, ez árnyékolja be Arany János őszikéit. Ez az ősború viszi ki a költőt a természetbe, mellyel valóságos panteisztikus közösséget érez.” Ez már Farkas Gyula (1894–1958) kortárs irodalomtörténész veretes jellemzése. Hősünkről szóló sorai a Magyar Szemle 1928. 1–4-es számában jelennek meg. A százhatvan éve született író társaságában vesszük be magunkat a zöldbe. 

Tisztelik a Nagyok. Barátja, Bartók Béla (1881–1945) megzenésíti az Est című versét. Kétfajta módon. Dalt ír zongorakísérettel és férfikarra kottázott opust is alkot. A huszadik század egyik legjelentősebb író-gondolkodója, Németh László (1901–1975) szintén művésztársául szegődik. S kanonizálja a nemzeti panteonba. A Napkelet havilap fiatal kritikusaként jegyzi le róla a folyóirat 1928. áprilisi számában: „Első könyve, a Tölgylevél című verses regény, a természetre ocsúdó, fiatal lélek borzongása.” Szent rózsadombról, jázminjogart markoló királyról, sűrű bozótról, cédrusfákról és avar cserjékről. Táltosok tájékáról. Kosztolányi Dezső (1885–1936) pedig Ellák című, hun időkbe röpítő drámáját méltatta a Nyugat folyóirat 1923. hatodik számában. 

E műről Farkas Gyula így vélekedett: „Lírai költészetében ősi eredetű panteisztikus rajongás áramlik felénk, melyet alig tompít a poéta doctus filozófiai gondolatharca.” Isten tehát nem természetfeletti, hanem maga a természet. A világmindenség. „Legnagyobb drámája ősgyökerű pogány dráma és Attila alakja azért olyan mesteri, mert földszagúan pogány.” 

Ahogy neves literátor méltatója fogalmazott: „Pogány a regénye is, Harsányi legkülönösebb és legizgatóbb alkotása.” Ez a munka A kristálynézők című 1914-ben megjelent opus. Szellemi életünk kritikája. Farkas Gyula szavaival élve: „Egy feltörekvő, idegen szellemű, tehetségtelen, de nagyszájú nemzedék cinikus céltudatossággal foglal el minden helyet az igazi magyar tehetségek elől, piaci lármával szerez magának hírnevet és anyagi jólétet, kigúnyol mindent, ami a nemzeti érzés előtt szent.” Regénye főalakját így jellemzi az író: „Budapestet óriás virágnak látta, a melynek szakadatlanul sarjadó, folyton új meg új nyurga porzóiról szanaszét sodorja a szél a virágport. Szívós erejű, csodálatosan életerős spórák milliárdjait, a melyek minden bibét meglátogatnak, elcsábítanak és megtermékenyítenek az országban. Természettudományos analógiát keresett e jelenséghez, de nem talált. Hanem a valóságot mégis tisztán látta és tényeket vizsgálva állapította meg, hogy ez egyetlen óriás virág hány ős-eredeti magyar virágot alakít át előbb variációvá, majd egészen új fajjá, szálló, lebegő porával.” Kő és beton. Mégis-mégis a főváros szürke sziluettje is: naturális hasonlat. A falanszter tónusa: zöld. Amibe néhol az epés humor sárgája vegyül: „A hernyóból káposztalepke lett, abból fecskefarkú, abból pávaszem és végül – a Hydrobiológiai Intézet.”