Publicista a zöldben

A cserjésből, ahol több a madárhang, mint máskor az egész határban, egyszerre kékes félhomályba tévedek… Vörösfenyők nagy félhomályos oszlopcsarnokába, s egyszerre olyan ünnepélyes csend támad. Még a léptek zaját is elnyeli a földet vastagon beborító tüpad. Egy hang sincs, egyetlen rebbenés se, csak egy-egy távoli madárkopácsolás, mégis úgy zug-zug ez az ünnepélyes csendesség, törzsek roppanása hajlik benne s a fenyőlombok szüntelen suhogása, amint odafenn szüntelen sepregetik a levegőt. Szívszorongva állok meg, hiszen a nagy természet örök, soha el nem múló munkáját soha ilyen tisztán, világosan nem hallottam, mint ebben az erdei csendben…” 

Oláh György (1902–1981) zöld tintával rótt mondatait idézem a Magyarság című napilap 1932. május 22-i számából. Szerzője a huszadik század embere. Ízig-vérig. Forradalmi véna, rebellis alkotó. Elő-falukutatóként. Hiszen feltáróútjaival még a népi írókat is megelőzi. Megrázóan szól a hazai szegénységről. Hárommillió koldus című művének címéből szállóige lesz. Társadalmi felfogása a természettörvényből sarjad. Sorait vér és rög diktálja tollba: cikkeiben, riportjaiban és publicisztikáiban gyakran él zöldhasonlatokkal. Környezeti képekkel, tájleírásokkal és az élővilág valóságábrázolásával. Ahogy ő látja: zsurnalisztaszemmel. 

Nyitóidézetünk alapjául szolgáló cikkében Abaúj-Zemplén magasából tekint szülőföldje, Homonna felé. És a Tátra kékjére. Első kötete száz esztendeje jelenik meg. A felföld határára kalauzoló Görögtűz című opus kezdőmondata is a bérceket idézi: „A hegyek hátán fényterítő vonult át.” Bár műveiben visszazúg a sziklák közt süvítő északi szél, a trianoni kisország síkját is megörökíti az újságokban. Ahogy Tiszacsegén kelt nyári riportjában (Magyarság, 1930. 08. 03.), melyben megelevenedik a kor természetjáró ifjúsági szervezete. A vadonban. Tollas égi vándorok analógiájára mozognak a cserkészek: [...] itt vannak ismét, mint tavaszra a vándormadarak, sürögnek, szárnyaik csapdossák, felverik a sűrűt, a fövenyben vájnak, mint a partifecske, lépcsőket vágnak, tűzhelyet ásnak, gerendát ácsolnak, feszületet faragnak, térképeznek, csónakáznak, fényképeznek, halászokkal tárgyalnak [...].” 

Aztán keleten botlik az új határkőbe. De a vidék határtalan, s ezt így láttatja: „A hatalmas, zöldes lápi hegyeket hiába űzöd magadról, hűen kitartanak, mint a nyírbátori vigéc a vevőin. Közbe-közbe teknősbékák fekete csontvázait rágód fel még a magasabb oldalakban is, ami meg azt bizonyítja, hogy ősszel itt csónakon kell járni.” – írja. Majd így folytatja: „Fenn a dombtetőn olyan gyéren, dülöngve áll a kukoricás, mintha puszta karókat tüzögettek volna itt-ott a homokba, sohasem várva, hogy kihajtson, a hórihorgas napraforgók szárazon, kevesen virrasztanak felettük nagy szomorúsággal, hiszen ők odafenn a tetőn az egész homoksivatagot belátják, átlátnak a bezáró világból a másik gyönyörű, zöldelő világba [...]” (Magyarság, 1930. 08. 22.) 

Az ember és az őt körülölelő világ szerves egységére esküdött. Az élettan szabályainak tiszteletére. Ez lett a veszte. Száműzetésben hunyt el.