Egy sima, egy fordított

Egyik reggel Boldó torkaszakadtából ordította: „Nem megyek óvodába!”. A következő pillanatban a földön vonaglott, alig kapott levegőt, s annyira sikoltozott, hogy képtelenség volt túlordítani. Értetlenül álltunk fölötte. Hiszen eddig mást sem hallottunk tőle, mint hogy a világ legjobb ovijába jár, rengeteg a barátja, imádja a focit. Az óvónénik pedig mindig hangoztatták, milyen barátságos, szociális, jól nevelt, okos lény ez a Boldó.

Amikor meg akartam ölelni, tovább kiabált. Ha kérdeztem, csak hüppögött. Az végképp reménytelennek tűnt, hogy szónoklatot tartsak az élet nagy kötelezettségeiről, illetve arról, hogy valójában milyen baromi jó dolga is van. Amikor számos kísérlet hatástalannak bizonyult – beleértve Nanyó édesdrágakicsikém, üntyülüpüntyülü akcióját, meg a hideg zuhany meglebegtetését –, Laci közölte: nem viszi óvodába. A sikoltozás frekvenciája és időtartama ugyanis addigra már elérte azt a fázist, amit az ember idegszálai képtelenek feldolgozni. Mondtam, arról szó sem lehet. Az nem úgy van, hogy ötévesen azt csinál, amit akar. Tanuljon meg küzdeni, kitartani, megoldani a problémákat. Mi lesz vele az életben? Nem lehet elveszett ember az elsőszülöttem. Erre Laci közölte, hogy rendben, de nem vonszolhatja a földön a magából kikelt, ordító fiacskáját. Áthidaló megoldásként felvetettem Boldónak: nem kell ott aludnia, ebéd után elmegyek érte az oviba. A gyermekem egy szempillantás alatt abbahagyta az óbégatást, s megesketett, hogy 12 óra 30 perckor ott leszek. A könnyeit törölgetve elballagott, mintha a százéves háborúba indulna.

Mindez Bencó előtt zajlott, aki egy bő hónap múlva az ovisok boldog táborához tartozik. És rendre azt szajkózzuk neki, hogy lám, mennyire imádja Boldó az ovit. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikor egy szülő hitelessége csorbulni kezd.

Amikor harmadszor ismétlődött meg a fenti jelenet, s lelki szemeim előtt mind gyakrabban jelent meg egy lakatlan sziget, megpróbáltam kideríteni, hogy mi a baja Boldónak. Az óvónők azt mondták, nem tudják az okát, de időnként elpityeredik, és azt mondja: „hiányoznak a szüleim”. Ez leginkább azokon a napokon következik be, amikor délutánonként edzés van. Úgy kétórás mélyanalízis után kiderült: nem akar focira járni, de már néptáncra sem. Mert ott nagyobb gyerekek vannak, ritkán tud gólt rúgni, sokszor elveszik tőle a labdát; a népi tánc pedig unalmas, mert csak állnak és tapsolnak, elzsibbad a lába. Akkor Laci fölmelegítette a kitartásról és küzdésről szóló elméletemet. Ráadásul mindkét foglalkozást Boldó választotta. Csaknem kétórás győzködés után megállapodtunk, hogy Boldó – a lelki nyugalma, a reggeli béke és csönd érdekében – ne járjon oda, ahová nem akar.

Rejtély, de azóta újra imádja az óvodát. Miközben megmaradt a foci iránti olthatatlan vágya is.

Bonyolult gyerek, morogta az eset után Laci. S csöndben megjegyezte: gyerekkorában hasonló dolgok megestek vele is.