Babatempó árral szemben

Nem az van ám manapság, hogy csak úgy, spontán megszületik egy gyermek, aztán a felnőttek elfogadó, szerető gyűrűjében, játszótársakkal körülvéve, szép csendesen – na jó, esetenként hangosan – felcseperedik. Dehogy! Hát hova jutnánk így?! – kérdezi a felelősségteljes szülő. Ezért idejében gondoskodik csemetéje sikerességéről. Vagyis: megkezdi képzését – lehetőleg már a születése előtt… S persze igyekszik magát is felkészíteni: előadások, tanfolyamok, szakkönyvek, újságok, internetes fórumok és klubok hintik felé az igét. Mert egész iparág épült arra, miképp garantáljuk az anyaság tökéletes élményét és a trónörökös zsenialitását – sőt még azt is, hogy fiú legyen vagy lány.

A szülő pedig kapkod, mert a legjobbat akarja: felkészíteni gyermekét e zűrzavaros világra. Amiből szülőként sokszor ő is csak annyit ért – sokszor félre –, hogy tennie kell valamit. Aztán a fejéhez kap, mert rájön, már a fogantatásnál elrontotta, hisz a csillagok állását azon az éjszakán – vagy nappalon – bizony figyelmen kívül hagyta. De semmi baj, ezt a kis hátrányt még bőven ledolgozhatja: itt a kismamajóga, tornával és kapcsolatfelvételi meditációval kombinálva. Ezek után vásárol gyorsan egy hintafotelt, abban napi fél órát ringatózik, hogy stimulálja a magzat vesztibuláris idegpályáit. Nem baj, hogy nem érti, a lényeg, hogy a gyerek majd fogja: a rendszeres hintáztatástól ugyanis okosabb lesz – állítólag.

Aztán, ha megszületik, már szólhat is az angol cédé a háttérben meg Mozart – egyes vélekedések szerint a komolyzenétől magasabb lesz az intelligenciája. Három hónaposan pedig irány az úszásoktatás. Micsoda? Dehogyis korai! A búvárreflex csak féléves korig működik, nem lehet sokáig várni. Semmit, de semmit nem szabad kihagyni, mert a legfontosabb, hogy a gyerek érvényesülni tudjon felnőttként, s ehhez most mindent megkapjon.

Csak egyvalami marad ki így az életéből: a boldog, önfeledt gyermekkor...