Az én képernyőm: Viccelődnek, bunkóskodnak

Többször elgondolkodtam azon, miért szeretik az emberek a műsorvezetői bunkóságokat? Havas Henrik például olykor akkora tahóságokra ragadtatja magát, hogy a fal adja a másikat. Abszolút visszaél a „hatalmával”, hogy ő a képernyőről bárkinek bármit beszólhat, s az illető csak otthon dühönghet legfeljebb a felesége együttérzésére számítva. Szereti lehülyézni a politikusokat – amúgy pártállásra való tekintet nélkül –, ami nem is lenne ellenszenves dolog, ha nem volna a végtelenségig szubjektív és példákkal kevéssé alátámasztva. „Egyszer csináltam vele interjút, hogy az milyen hülye!” Ennyi. Úgy fest, hogy az a hülye, akit Havas Henrik hülyének tart. Mindezt persze úgy, hogy közben saját magát meg az egekbe emeli. Elég borzalmas ember, de persze erre rá is játszik. És úgy látszik, bejön, mert sokan úgy vélik, neki legalább van stílusa. Pedig a 25-27 évvel ezelőtti kiváló, rendszerváltó interjúi-riportjai óta kevés igazán értékes munkát tett le az asztalra. Az egykori Napzárta-műsorok után ma már abból él, hogy undok. Kis epigonja, Kárász Róbert meg csupán őt utánozza.

Sebestyén Balázs más: az ő piszkálódós beszólásai nem a kiégett nagy öreg modorossága, hanem a kedvenc fiú kedves szemtelensége. Igen, ő szemtelen, sokszor tényleg kedvesen, üdén, máskor pimaszul, de általában szellemesen. Aztán néha igencsak elszalad vele a ló. Akkor nyegle és érzéketlen, ahogy mondani szokták: egy jó poénért eladná az öreganyját. Megvallom, néha akkor is muszáj röhögnöm rajta, ha közben bosszankodom egy-egy durva viccén.

No, most aztán kiélheti magát. Az RTL Klubon megy a Gyertek át szombat este című vidám műsor. Két csapat vetélkedik egymással: vicces, könnyű feladatokat kell teljesíteni, közben pletykálkodni, cikizni a többieket. Főleg – roppant elegáns módon, ugye – a rivális csatornát és annak celebjeit. A csapatokat egy-egy civil vezeti, hozzá csatlakoznak a szokott celebarcok, akik évek óta vetélkednek, főznek, bohóckodnak, szaladgálnak az RTL-en. Már a hatalmas tavalyi nyereség, Szabó Zsófi is feltűnt. Geszti Péteren és Hajós Andráson kissé csodálkozom, az ember azt hinné, hogy ők már meghaladták Szabó Zsófi és Kis Ramóna szintjét – no de, a zsebünk nagy úr. Ám, ha igazságos akarok lenni, akkor el kell ismernem, hogy nem kis részben nekik volt köszönhető, hogy a tahóságok ellenére is eddig ez egy nézhető műsor.

Az amerikai eredeti is csipkelődő, beszólogató, néha még enyhén rasszista, szexista viccelődést is megenged magának, ami komoly műsorban fejvesztés terhe mellett tilos. Ott ezt díjazza a közönség. Itt kissé feszengünk, ha valakit a szemünk előtt megaláznak vagy zavarba hoznak. De előbb-utóbb megszokjuk, mert hiszen a médiában most világszerte ez a módi. Mondjuk, elegánsabb lenne, ha nem valakinek a külsején élcelődnének, vagy ha nem a tehetséges, fiatal színésznő megtapizása lenne a humorforrás. A közéleti humor csúcsa pedig az volt, amikor Habony Árpád nőjét kellett felismerni és összerakni kockákból. E roppant mélyen szántó feladat rendesen igénybe vette a versenyzők szürke agysejtjeit. Bár az is igaz, hogy közéletünk naponta produkál olyan ügyeket, amikre az ismert szólás illik:

– Ez komoly?

– Persze.

– Szerencse. Mert viccnek nagyon rossz lenne.