Ablakot nyitott a víz alatti világra

Franciaországban született 1794-ben, amikor a nők sorsát még többnyire előre kijelölt társadalmi elvárások határozták meg. Fiatalon varrónőként kezdett dolgozni, ami az egyik legelfogadottabb és legbiztosabb megélhetési forma volt a lányok számára. A varrás nemcsak kézügyességet, hanem fegyelmet, precizitást és kitartást is igényelt, Jeanne pedig ezekben kiemelkedően tehetségesnek bizonyult. Életének meghatározó fordulópontját a házassága jelentette.

Férjével Szicíliába költözött, ahol a természeti környezet – különösen a tenger közelsége – új érdeklődési irányt nyitott meg előtte. Mivel a Földközi-tenger élővilága ekkor még nagyrészt feltáratlan volt, a part menti séták, a tenger felszínének megfigyelése és a halászok zsákmányának vizsgálata közben egyre több kérdés kezdte foglalkoztatni: Mi zajlik a víz alatt? Hogyan élnek ezek a lények? Miért viselkednek úgy, ahogy?

Nem volt természettudományos képzettsége, ennek ellenére önálló kutatómunkába kezdett. Autodidakta módon tanult, saját megfigyeléseket végzett, és részletes jegyzeteket készített a tapasztalatairól. A part menti élővilág vizsgálata során különös figyelmet fordított a tengeri gerinctelenekre. Korai kísérleteit egyszerű eszközökkel végezte: edényeket, vizet és befogott tengeri élőlényeket használt. Igyekezett életben tartani őket, megérteni működésüket és viselkedésüket, ám próbálkozásai gyakran kudarcba fulladtak, az állatok elpusztultak, mert a körülmények nem voltak megfelelők. Mindez azonban fontos tanulságokkal szolgált neki, és megalapozta későbbi tudományos felismerését: a tengeri élővilág vizsgálatához új módszerekre és eszközökre van szükség.

A 19. század elején a tengerből kifogott szervezeteket nem lehetett tartósan életben tartani a természetes közegükön kívül, így a vizsgálatok többnyire anatómiai leírásokra és statikus megfigyelésekre szorítkoztak. A viselkedés, a mozgás és az élőlények közötti kölcsönhatások tanulmányozása szinte lehetetlen volt. Ebben a tudományos környezetben jelentett fordulópontot Jeanne munkássága. Olyan rendszereket alakított ki, amelyek a tengeri élőlényeknek a természetes élőhelyhez közeli feltételeket biztosítottak, miközben lehetővé tették a folyamatos és kontrollált megfigyelést. Több, egymást kiegészítő eszközt és módszert dolgozott ki. Üvegfalú akváriu­mokat, amelyek révén az élő szervezetek közvetlenül voltak megfigyelhetők egy zárt, de életszerű környezetben. Tengerbe helyezett hálós ketreceket, amelyekben az állatok saját közegükben maradhattak, miközben a kutató célzott megfigyeléseket végezhetett. Zárt kísérleti rendszereket, amelyek lehetőséget adtak konkrét kérdések vizsgálatára és a környezeti feltételek részleges szabályozására.

Ezek az eszközök nem pusztán technikai újítások voltak, hanem új tudományos szemlélet megjelenését is jelezték. Villepreux-Power megközelítése lehetővé tette az élő, dinamikus folyamatok tanulmányozását, ami alapvetően átalakította a tengerbiológia módszertanát.Az akvárium ebben az értelemben nem önmagában vált jelentőssé, hanem mint kísérleti platform: hidat teremtett a természetes élőhely és a kontrollált tudományos vizsgálat között. Ez a szemlélet később a modern ökológiai és etológiai kutatások egyik alapelvévé vált.

Villepreux-Power legismertebb kutatása az Argonauta argo, közismert nevén a papírnautilusz vizsgálatához kapcsolódik. Ez a különleges élőlény egy nyílt tengeri életmódot folytató polipféle (fejlábú), amely a meleg vizek felszíni rétegei­ben él. Az állat legfeltűnőbb sajátossága a vékony, fehéres, csigaházra emlékeztető burok, amelyet gyakran „papírhéjként” vagy „vitorlaként” említenek. Ez azonban alapvetően különbözik a valódi csigák mészvázától, könnyű, törékeny, és nem a test belső vázrendszerének része. Kizárólag a nőstény egyedeknek van. A papírnautilusz életmódja is rendkívül sajátos. A vízfelszín közelében lebeg, karjai segítségével irányítja mozgását, miközben a „héj” részben felhajtóerőt biztosít neki. Ez a struktúra nemcsak védelemre szolgál, hanem szaporodási szerepe is van, a nőstény ebben a burokban helyezi el és védi petéit. Két felső karja speciálisan módosult, ezekkel választ ki olyan anyagot, amellyel folyamatosan építi és javítja a burkot. 

A 19. század elején a tudományos közösségben vita folyt arról, hogy ez a képződmény valóban az állat saját „terméke”-e, vagy csupán egy külső objektum, amelyet az élőlény más fajokhoz hasonlóan elfoglal és használ. A kérdés nem volt jelentéktelen, alapvetően meghatározta a fejlábúak képességeinek és viselkedésének értelmezését.

Villepreux-Power ezt a problémát kísérleti megfigyeléssel közelítette meg. Az általa kialakított akváriumi rendszerekben élő példányokat tartott, így először volt lehetőség arra, hogy az állat viselkedését hosszabb időn keresztül kövesse. Megfigyelései igazolták, hogy a nőstény papír­nautilusz maga hozza létre a burkot, és aktívan részt vesz annak fenntartásában. Azt is kimutatta, hogy sérülés esetén képes azt helyreállítani. Ez az eredmény több szempontból is jelentős volt. Egyrészt lezárt egy régóta fennálló tudományos vitát, másrészt mélyebb betekintést adott a fejlábúak biológiájába. Harmadrészt módszertani áttörést is jelentett: bizonyította, hogy az élő, természetes viselkedés közvetlen megfigyelése elengedhetetlen a megalapozott tudományos következtetésekhez. A papírnautilusz esete így nem pusztán egy különleges faj leírása volt, hanem annak példája, hogyan lehet empirikus megfigyeléssel felülvizsgálni korábbi feltételezéseket, és pontosabb tudást létrehozni.

Jeanne Villepreux-Power az első női tengerbiológusok egyike, aki nemcsak részt vett a tudományos életben, hanem formálta is azt. Tagja lett több tudományos társaságnak, ami akkoriban rendkívül ritka volt nők számára. Jegyzeteinek egy része elveszett egy hajótörés során, ami hatalmas veszteség a tudomány számára. Munkáját sokáig alulértékelték, és jelentőségét csak később ismerték el igazán.