Bárányvértől a véradókig

Médeia, a nagyhatalmú görög varázslónő a monda szerint úgy adta vissza egy idős férfi fiatalságát, hogy leeresztette annak vérét és helyébe friss, fiatal vért juttatott. Egy másik legenda szerint a 15. század végén VIII. Ince pápa gyógyításánál is próbálkoztak a „Médeia-kúrával”: az egyházfővel három fiatalember vérét itatták meg. A kezelés nem gyógyította meg a pápát, és a fiatalok is meghaltak a vérveszteség miatt.

A vérrel való gyógyítás történetében az első valódi mérföldkövet 1628 jelentette, amikor William Harvey angol orvos megjelentette a vérkeringést leíró munkáját. Röviddel ezután próbálták meg a legkorábbi ismert vérátömlesztést, ám az nem járt sikerrel. Néhány évtizeddel később – 1665-ben – Richard Lower angol orvos kutyákon hajtott végre sikeres vérátömlesztést. Talán ez adta az ötletet, hogy állatok vérét adják embereknek. A választás a bárányvérre esett, mert az orvosok úgy gondolták, hogy a vér nemcsak testi anyag, hanem bizonyos jellemvonásokat is hordozhat. A bárányt pedig a szelídség és a tisztaság jelképeként tartották számon. 1667-ben Jean-Baptiste Denis francia orvos közreműködésével bárányvért adtak egy súlyosan legyengült, érvágással kezelt fiúnak. A beteg túlélte a kezelést, ezért egy időre úgy tűnt, hogy az eljárás működőképes. A sikeren felbuzdulva további vérátömlesztéseket is végeztek. A leghíresebb páciens Antoine Mauroy volt, egy zavart viselkedésű férfi, akinek borjúvért adtak abban a reményben, hogy a jámbor állat természete valamiképpen átadható a vérrel együtt. Mauroy azonban belehalt a gyógymódba. A kísérleteket az egyház sem nézte jó szemmel, és a kudarcok miatt végül betiltották az állatról emberre történő vérátömlesztéseket.

Magyar nyelven az első ismert, vérrel való gyógyításról szóló feljegyzés az 1740–1760-as évekből származik Szelestei Gergely gyógyítótól. Azt írta, hogy „fökil enye­gesség ellen csévit szúrjunk egészséges ember ereibe, a cséve másik végit erezd bele a beteg ereibe”. A csévi a cső régies elnevezése, a fökil enyegesség pedig a korabeli szóhasználatban vérszegénységet, fizikai kimerültséget vagy elgyengülést jelentett. 

Új lendületet a 19. század elején kapott a transzfúzió kutatása: 1828-ban James Blundell brit szülészorvos sikeres emberi vérátömlesztést hajtott végre, egy asszony szülés utáni vérzését kezelte a férj vérével. Feljegyzések szerint összesen tíz betegen hajtott végre transzfúziót és öt esetben sikeres is volt a kezelés. Magyarországon is kísérleteztek a vérátömlesztéssel. Az első dokumentált hazai emberi transzfúzióról Gyergyai Árpád, a magyar vérátömlesztés úttörője számolt be 1876-ban az Orvosi Hetilapban. A beavatkozást 1873-ban hajtották végre a kolozsvári sebészeti klinikán egy 13 éves, súlyosan vérszegény fiún. Az orvosok mintegy 120 gramm előkészített emberi vért juttattak a szervezetébe, ám a kezelés nem hozott javulást, a beteg néhány órával később meghalt. Az orvosok nem értették, miért segít egyes betegeken a transzfúzió, míg másoknál súlyos szövődményeket vagy akár halált okoz. A magyarázatra egészen a XX. század hajnaláig kellett várni.

Karl Landsteiner osztrák orvos 1901-ben fedezte fel az A, B és C vércsoportokat, az utóbbit később 0 vércsoportnak nevezték át. Két évvel később tanítványai, Alfred von Decastello és Adriano Sturli azonosították a negyedik, AB vércsoportot is. A felfedezés végre megmagyarázta a korábbi transzfúziók sikereit és kudarcait, és megteremtette a biztonságos vérátömlesztés tudományos alapjait. Landsteiner munkásságát 1930-ban orvosi Nobel-díjjal ismerték el. A véradók világnapjának június 14-i dátuma is az osztrák orvos előtt tiszteleg: 1868-ban ezen a napon született. 

A vércsoportok felfedezése után 1907-től egyre inkább elterjedt a betegek vérének keresztpróbaszerű vizsgálata és a vércsoport-meghatározás. Ezzel a vérátömlesztés sokkal biztonságosabbá vált. Ugyanakkor a vért még nem tudták konzerválni, szállítani, így a véradó ereiből közvetlenül a betegbe juttatták a vért különböző fecskendők vagy készülékek segítségével. Bár ez a módszer sok életet megmentett – főleg az I. világháborúban – nehézséget jelentett, hogy a betegnek és a donornak egy időben és egy helyen kellett lennie. 

E probléma megoldására 1924-ben Kubányi Endre sebész Pécsett létrehozta az ország első véradóállomását, ahol már előzetesen nyilvántartott donorok segítségével igyekeztek biztosítani a műtétekhez és életmentő beavatkozásokhoz szükséges vért. Máshol újsághirdetésekben keresték a véradókat. Az orvosok az emberek jószívére és önzetlenségére apelláltak, de sok esetben még a rokonság sem adta a vérét, mert félt a beavatkozástól. Egyedül az édesanyák vetették alá magukat gondolkodás nélkül a transzfúziónak gyermekük érdekében. Életveszély esetén sok esetben maguk az orvosok vagy ápolók vállalkoztak a vérátömlesztésre.

Majd lassan új „iparág” bontakozott. Megjelentek a spenderek, akik díjazás ellenében adták a vérüket: egy deci vér tíz pengő volt. Csak az lehetett donor, akinek állandó lakása és foglalkozása volt, hogy elérjék őket, ha szükség van rájuk. Korabeli hírek szerint egy-egy jó spender havonta többször is adott vért. 

Arról is beszámolnak a krónikák, hogy a spenderek az évtized végén sztrájkba kezdtek Pesten, mert kevesellték a tízpengős árat, amelyhez ráadásul csak hosszú várakozás után jutottak hozzá. A követelésük a húszpengős egységár volt, ugyanis Debrecenben és Szegeden már ennyit fizettek a véradóknak.

Végül a véradók szervezését, nyilvántartását 1939-ben a Magyar Vöröskereszt Egylet vette kézbe. Országos mozgalmat indítottak azoknak „az egyéneknek a nyilvántartásba vételére, akik szükség esetén saját vérük átengedésével állnak embertársaik segítségére”. Minden 18–50 év közötti személy jelentkezhetett véradásra, a véradókat pedig fényképes igazolvánnyal látták el. Bár a díjazásért történő véradás továbbra sem szűnt meg, a szervezők már az önkéntes segítségnyújtást kívánták előtérbe helyezni. Ezt jelzi, hogy a többszörös önkéntes véradókat külön kitüntetésre terjesztették fel. 

A hazai vérellátás állami megszervezése 1949-ben kezdődött meg, és az azóta többször átalakított rendszer feladatait ma az Országos Vérellátó Szolgálat látja el. Ugyanakkor a véradás megszervezésében, a véradók értesítésében továbbra is nagy feladat hárul a Magyar Vöröskeresztre.Blázsovics