Vándor­fodrász

Drágota megjelenése port és vihart kavart. Lajos bácsi, Laci bácsi és Tigristigris a kisbolt előtt ültek, műanyag székeken, asztal mellett a napsütésben, előttük sörök, amikor felbukkant az utca végén, nagyjából a templom előtt. Olyan volt, mint egy jelenés, könnyű kartonruhában, ahogy megrázta hosszú haját, rögtön kipattantak a rügyek a tulipánfákon, krókuszok bólogattak elismerően és vizet árasztott a szél. A kikanyarodó busz után nézett és intett, majd lehajolt a régimódi utazóládáért, ami úgy festett, mint azok a kinyitható dobozok, amelyekkel annak idején vándorló patikusok járták be a vadnyugatot, és attól a hajlástól megmozdultak a mindenek és kivillant egy kis szalag és egy még kisebb csat, ó szent harisnya- és ereklyetartó, és a sörösüvegek megálltak a levegőben, tátott szájak várták hiába a késlekedő kortyokat, és Lajos bácsiék egyemberként lassították le a felvételt, hogy minél tovább tartson a tünemény. Így is történt. Drágota hosszú lépésekkel, ám nagyon lassan közeledett feléjük, és amikor odaért, mosolyogva biccentett, és azok a sörösüvegek még mindig nem voltak hajlandóak megmozdulni, ott maradtak a levegőben, még akkor is, amikor Laci bácsiék elengedték azokat a palackokat, ott lebegtek előttük segítőkészen, hogy jobban utána­fordulhassanak annak a nőnek, aki belépett a boltba, kért egy sört és letelepedett a szomszédos asztalhoz. Tigrisék még éppen időben, egyszerre kaptak a fáradni látszó, lezuhanni készülő sörösüvegek után. Drágota ekkor megszólalt, olyan hangon, mint Karády Katalin, amikor belekezdett a Hamvadó cigarettavégbe, és ezt mondta: Egészségükre! Drágota vagyok, fodrász. Nincs szükségük az uraknak hajvágásra? Borotválást is vállalok. Ez volt az a pillanat, amikor Lajos bácsi a pokolba kívánta azt a másik, előző napi pillanatot, amikor elindult a fodrászához, Laci bácsi azt a harmadikat, amikor évekkel ezelőtt a napi borotválkozás rítusa mellett döntött, Tigristigris viszont, aki még a téli bundáját viselte és pontosan úgy nézett ki, mint Jim Morrison az utolsó, párizsi éveiben, előbb hálát adva az Úrnak, felnézett az égre, aztán szélesen elvigyorodott, és Drágotára nézve így szólt: Ha szabadna kérnem. És Drágota kipattintotta a ládája fedelét, és a napfényben megcsillantak a katonás rendben sorakozó ollók, fésűk, borotvák és bal­zsa­mostégelyek, Tigristigris szeméhez hasonlatosan. Ezalatt Géza és Brigitta von Nettesheim a szlovén autópálya mellett, a robotmacskás gyorsétteremben sorsdöntő beszélgetésre készültek.