Nem labda, bikafing!

Nem nehéz felismerni ezt a gombát. Külseje összetéveszthetetlen: egyrészt hófehér, legalábbis fiatal korában; másrészt meg hatalmas, általában emberfej nagyságúra nő meg, de leltek már félméteres átmérőjű példányokat is (míg a többi pöfeteg csak néhány centisre nő meg). Emellett nincs megszokott gomba formája, ugyanis a termőtestének nincs kalapja meg szára, hanem gömbölyű. Idősebb korára barnásra vált a színe. A termőtestének külső burka sima, a belső burok vékony és puha – mikor a gomba beérik, a burok szétrepedezik.

Húsa fiatalon fehér, tömött, sajtszerűen rugalmas, később zöldessárga, végül barna spóratömeggé érik. Illata erős, kellemesen aromás. Íze semleges, ezért aromásabb gombával keverik vagy gazdagabban fűszerezik. Előnye, hogy egy nagyobb példányból akár az egész család is jóllakhat. Ugyanakkor jól szárítható: kiváló ételízesítő lesz belőle. Tulajdonságai közül kiemelhető, hogy e gomba fehérjéje nagymértékben hasonlít az állati fehérjéhez, tehát alkalmas hús pótlására a különböző diétákban. Tartalmaz ásványi sókat (foszfor-, kálium- és egyéb sókat), vasat, némi kinint, valamint B-, D- és E-vitamint. Az óriáspöfetegben található calvacin nevű vegyületről kimutatták, hogy vírus- és tumorgátló hatása van.

Csakis a fehér színű és húsú példányok használhatók ételek készítésére! Ha belseje már sárgul, netán barna színű, akkor emberi fogyasztásra alkalmatlan. Éretten sem teljesen értéktelen, ugyanis régen a porszerű spórát vérzéscsillapításra használták. Ha tehát kirándulás közben valaki elvágja az ujját, és korszerű sebkezelő szer nincs a hátizsákjában, keressen egy vén pöfeteget, és a spóráját tegye a sebére, ideiglenes megoldásként.

Az óriáspöfeteg erdőszéleken, ritkás erdőkben, bokros-füves helyeken megterem, de nemegyszer a kertekben is megjelenik. Főleg nyáron és kora ősszel terem. Nem túl gyakori gomba, de nagyon is feltűnő – ha nagy, fehér labdát vélünk látni a fák között, szinte biztos, hogy óriáspöfeteget leltünk.