A tőtike

– Dehát Öcsikém, nem azt mondtad, hogy más ember leszel?
– Más ember lettem. De mit csináljak – az is iszik…
Apa ezzel kis történettel csupán csak azt szerette volna jelezni: milyen nehéz is leszokni a piálásról, úgyhogy a leghelyesebb, ha nem is kísérletezünk ilyesmivel, főzzünk inkább tőtikét. (Jó, ha a Feleséget kérdeznék, bizton javítana, magyarul töltikének hívják ezt a dolgot, de Apa mindenkit eltanácsol a Feleség kérdezésétől. Mert a végén még válaszol…)
A tőtike egyik legkitűnőbb receptjét amúgy egy remek színésztől hallottam, aki ahelyett, hogy játszana – de legalább főzne –, manapság politikusként alázza földbe egykori önmagát. A tévébe hívták valami szokásosan korszerű-táplálkozásos-fogyókúrás-diétás-bisz-baszba, ahol is előételként bemutatta a tőtikét. Nos ez úgy készül, mondta, hogy valamilyen levélbe – lehet az szőlő, káposzta, saláta – beletekerünk valami jófajta, zsíros húsdarabot – lehet az töpörtyű, kolbász, szardínia, de legalkalmasabb egy falat hideg pörkölt –, majd ezt bal kezünkbe vesszük, a jobba pedig egy vodkásüveget, s előbb megy a bal, majd rögtön utána lendül a jobb, hogy mintegy másfél deci vodkával küldjük le az előételt… A riporternő meg csak hebegett-habogott az élő adásban: de hát ez egy reformmagazin, pittyegte, mire a mester: azt hiszem feltaláltam a rövid élet titkát. Aki akar, velem tart…
Hát akkor e gondolatok jegyében ismerjük meg a szőlőleves tőtike bográcsban című alapvetést.
Egy. Először is igyunk meg valamennyi, de egy decinél semmi esetre se kevesebb vodkát, amihez jól eshet egy félmaréknyi apró, savanyú káposzta.
Kettő. Csinálunk egy szokásos szalonnás, hagymás, pirospaprikás alapot, amibe belenyomunk jó fél kiló darált malachúst, tíz dekányi félpuhára főtt rizst, só, bors is kell rá, meg egy-két nyers tojás, s az egészet összekeverjük. Ez lesz a tőtike. Eztán jön a szőlőlevél, amit mossunk meg, mert az őrült borászok állandóan permeteznek, és aztán ebbe csavarjuk-töltjük a masszát. Vigyázzunk, hogy az újabb vodkák és káposzták után is maradjon még vagy fél kilónyi savanyú káposztánk, amit beöntünk a bogrács aljába, rámegy a tőtike, kevés káposztalé, száraz fehérbor (az soha nem árt), és begyújtjuk a masinát.
Na de mit együnk? Mert ennek ugyan örül a Feleség, hiszen ez Apa konyhájában már-már vegetáriánus kajának számít, de férfiembernek ez legfeljebb tőtikének, azaz körítésnek jó… De sebaj, azért vagyunk Apa, hogy ilyen szorult helyzetben is feltaláljuk magunkat, és rögvest nekilátunk egy káposztás malachúsnak.
Ehhez fél kilócska bőrös malacot használunk, meg fele annyi füstölt csülköt, szokásosan. Kis olajon egy fej hagymát pirítunk, a kockára vágott húsokat beledobáljuk, sózzuk, fűszerezzük: babérlevél, rozmaring, édeskömény, kakukkfű, borsikafű, csipet majoránna, és száraz fehér bor, ugyancsak szokásosan. (Ugye, mondanom sem kell, hogy ekkorra már jó liternyit leellenőriztünk a borból, mert semmit sem bízhatunk a véletlenre…) Most jó órát főzőcskézünk, közben a bográcsot és magunkat is öntözzük. Megtisztítjuk a közepes fej káposztát – takaró levelek le, torzsa ki, a maradék kockára –, s az apróra vágott csokornyi kaporral ez is mehet a húsokra. A végén tejfölbe kevert liszttel besűrítjük, összeforraljuk és kész. Tőtikével tálaljuk.
És ne feledjük: az alkohol nem válasz, de legalább elfelejted a kérdést…