Ezt írtuk anno...

1947.
Péntek délelőtt 11-kor kigyulladt a budapesti Szent István bazilika kupolája, és pillanatok alatt lángba borult a faszerkezet. A kivonult tűzoltók órák hosszat vívtak emberfeletti küzdelmet a lángokkal, míg délutánra sikerült eloltaniuk a tüzet. A templom kupolájának izzó gerendái hatalmas robajjal beomlottak, de szerencsére a templom belsejében nem történt kár. Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes azonnal javasolta a Gazdasági Főtanácsnak, hogy egymillió forintot szavazzanak meg a helyreállításra, a tanács a javaslatot elfogadta.

1957.
Az árokparton úgy hancúroznak a kövérre hízott ürgék, mintha csak lakodalmat tartanának. A táncnak azonban ijedt menekülés a vége: jönnek az ürgeöntők. Két vigyorgó képű vándorköszörűs legény vödrökkel hordja a vizet, s zúdítja a tátongó lyukakba, hogy annak még a legszívósabb ürgék sem tudnak ellenállni. Sorra kidugják ázott fejüket, s a legények úgy csípik őket nyakon, hogy öröm nézni. Már vagy fél tucat ürge vergődik hurokban, amikor megszólal az egyik ürgeöntő: „Elég má’, Lajos, ennyiből bőven meglesz a keresztelői vacsora…” Így jutottak az újpusztai határban lakmározó ürgék a közeli erdő szélén tartott cigánykeresztelőre…

1967.
A jégverés évről-évre visszatérő jelenség, különösen júniustól fordul elő sűrűn. Már a régi meteorológiai feljegyzések is foglalkoztak ezzel az ősellenséggel; kevesen tudják, de az első magyar biztosító társaság – a Jégverés Elleni Kölcsönös Biztosító Magyar Egyesület – is ezért jött létre. Régebben harangozással, aztán a múlt században viharágyúkkal próbáltak védekezni, hasztalanul. A legmodernebb és legbiztosabb megoldást a Szovjetunióban dolgozták ki: rakétákkal ezüstjodidot lőnek a viharfelhőkbe, s az ezüstjodid hatására a felhőből nem jég, hanem eső hull a földre.

1977.
Panaszkodott Horváth néni, amikor, vagy fél esztendeje náluk jártam: eltörött a petróleumlámpa üvegje, azóta füstben úszik a konyha. Megígértem neki, segítek, ám az újságíró sem jár olyan sűrűn a jakabszállási tanyavilágban, ahogy azt Horváthék várták. Így aztán elkésve érkeztem a fél éve hiánycikknek számító üveggel, amit időközben sikerült beszerezniük. Még szerencse, hogy most meg a lámpabél égett el, és persze abból sincs utánpótlás. Megint megígértem, hogy segítek; kíváncsi vagyok, mire visszatérek, s lesz üveg is, lámpabél is, mivel rukkol elő Horváth néni?

1987.
A tapolcai út mentén áll egy betyárcsárda. Ma is fénykorát éli, a „Rigolyás Főpincér” a bakonyi betyárok szerelését viseli: oldalán pisztoly és tőr. Úgy hírlik, a múlt század derekán, Róza, a csárdatulajdonos-nő beleszeretett a betyár Savanyú Jóskába. A szerelem tartós volt, a duplafalú kandalló pedig biztos búvóhelyet jelentett Jóskának. De aztán a nádasban bujdosó betyárnak egyszer mégis csak lefagyott a lába, nyomorék lett. Levelet írt hát a Megyének, nem akar tovább élni, s arra kéri a Főszolgabíró Urat, hogy Rozália születendő gyermekének legyen a keresztapja. Állítólag így is történt, és állítólag ez a Rigolyás Főpincér ennek a megszületett gyermeknek a kései utóda…

1997.
A hattyúk még tavasztájt jelentek meg a Sajón, hol Szirmabesenyőnél, hol Sajókeresztúrnál, hol Sajóecsegnél bukkantak fel. A hattyúpárost, amelyhez harmadik társuk később csatlakozott, lágy szívvel fogadták a gyerekek, a hattyúk egyre szelídebbek lettek, végül már tenyérből ettek. A hattyú olyan, mint egy tündérmese, amelyet aztán felnőttként elveszít az ember. És a gyerekből felnőttként olyan ember válhat, aki a három hattyúból a párt, légpuskából egészen közelről fejbe lövi, hogy hazavigye, feldarabolja és megegye. A harmadik hattyú napokig magányosan fodrozta a vizet, de madárösztöne azt súgta: el innen, minél előbb… Ilyen a magyar tündérmese.