Ezt írtuk anno...

1947.
Egyetlen nap alatt 60 árdrágító került jól megérdemelt helyére, a börtönbe! Az utóbbi időben mind az élelmiszerpiacon, mind az iparcikkek piacán egyre többen igyekeztek egyik napról a másikra emelni az árakat. A gazdasági rendőrség – természetesen – erélyesen felvette ellenük a harcot. Hétfő reggel óta 37 nagyvállalkozót és nagykereskedőt tartóztattak le árdrágítás miatt. Ennek következtében a textilkereskedők frontján az árak emelkedése megszűnt. A nagykereskedők azonban tovább igyekeznek folytatni sötét üzelmeiket, ezért letartóztatások voltak a bőr- és a gabonakereskedők között is. Összesen 60 embert vettek őrizetbe.

1957.
Kifogyott a cipőpaszta! Hogy miért – ezt kérdeztük a Belkereskedelmi Minisztériumban Steiner elvtársnőtől. „Egyetlen oka van: nincs elegendő fémdoboz. Az újítások – elsősorban a papírdoboz – nem váltak be, beigazolódott: cipőkrémet csak fém- vagy műanyagdobozba szabad csomagolni.” Ugyanezt hallottuk Halász elvtárstól, a Cipő- és Parkettapasztagyár igazgatójától. „Olyan kapacitással dolgozunk, hogy két hónap alatt feltöltjük a raktárakat. De mibe tegyük a krémet? Én elkövettem már mindent, hogy több dobozt kapjunk, de eddig semmi sem történt. Most azon gondolkodom, hogy egyenesen Kádár elvtárshoz fordulok! De hová jutunk, kérem, ha egy egyszerű fémdoboz ügyében a miniszterelnökhöz kell fordulni?”

1967.
Fél liter bort vásárolt Czinege Ferencné alpári lakos az egyik szomszédtól, Kozma Sándoréktól. Így akart bizonyítékot szerezni arról, hogy az utóbbiak zug borkimérők, akiknél a férje be szokott szeszelni. Ezután kérdőre vonta Kozmánét, majd szóváltás közben a teli üveggel úgy fejbe vágta, hogy az nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. Czinegénét fél évre ítélték, de a büntetés végrehajtását felfüggesztették.

1977.
A kollégium tiszta, de kopott. Tízéves ágyneműk, rajtuk kimoshatatlan foltok, befoltozott lyukak, széleik gyengék, továbbszakad az öreg anyag. A pokrócok, mint az elhasznált vasalóruhák. Ez már szégyen, nem szabadna hagyni… A falak is nedvesek – szegény volt a földesúr, kis kastélyt építtetett magának, abban is sok a vályog. Az újfehértói földesúr nem a legjobb épületet hagyta hátra a tanyasi gyerekeknek, akik most tetvesek. Falaknak, ágyneműnek semmi köze a tetűhöz. Eddig soha nem volt, már kiirtották: a Köjál gyorsan és diszkréten elintézett mindent. Csak azok a kopott irhájú emeletes vaságyak. Az már szégyen…

1987.
Egy fekete, jámbor kutya néz ki a gyér kerítésen. Szokatlan, hogy nem ugat, hogy nem figyel rám, hanem „üveges” szemmel néz a nagy messzeségbe. Vár valakit. A ház előtt leterített zsák hever, mellette érintetlenül különböző ételféleségek, meg egy kanna víz. A helyzetet síri csend uralja. Megfordulok, idős, fekete ruhás nénike: „A tanácstól tetszett jönni? Merthogy a gazda, Juhász János egy hete nincs az élők között. Kutyája azóta nem eszik, el sem mozdul a ház elől, csak nyüszít. Már egy hete így van. Nem kell neki semmi, legfeljebb egy kis vizet fogyaszt. János bácsival igencsak szerették egymást. Nem is tudom, mi lesz szegénnyel…”

1997.
Gandhik kellenének! Gondoljuk tovább: Gandhinak az élete volt a tét, tehát nem latolgatott. Hány követője lenne nálunk egy ilyen vezetőnek? Legtöbbjük inkább azt a kérdést tenné fel, hogy mi lesz az ő haszna, ha kiáll igazáért? A közéleti emberek nálunk egy kicsit gyanúsak (néha nem is alaptalanul). Úgy tapasztalom, az emberek arra várnak, hogy értük és helyettük másvalaki döntsön és cselekedjék. Ők meg majd kritikusan nézik azt. Hiszen nem az életük, csak annak színvonala van veszélyben. Szerintem, ha mindenki tenne valamit a maga helyén, az nem lenne létkérdés, mégis eredményre vezetne.