Ezt írtuk anno...

1947.
Szentgotthárdon veszett kutya marta meg egy kislány kezét. Sürgősen Pasteur-ojtásban kellett volna részesíteni, de a vidéken nem volt szérum. Szerencsére éppen a községben tartózkodott a Magyar Nők Demokratikus Szakszervezetének országjáró egészségügyi autója, s az MNDSZ országjárói azonnal telefonáltak Pestre, hogy repülőgépen sürgősen küldjenek Pasteur-szérumot. A repülőgép rövid időn belül meg is érkezett, s a kislány életét sikerült megmenteni.

1957.
Televízió Baracskán! Vasárnaponként, amikor kigyullad csillogó nagy tükre, úgy nézhetik benne az összesereglettek a Népstadionban zajló mérkőzést, mintha Pesten lennének. Ötletes és okos dolog volt ennek a beszerzése, ami azért nem ment simán. Eleinte csak kivételes személyek láthatták, protekció kellett a nézéséhez! Aztán olyannyira elharapózott a tévé körül a protekcionizmus, hogy végül a község pártszervezete lépett közbe: ne a tanácsházán, hanem a kultúrházban legyen a készülék. Így most már a kétezer lelkes falu, az iskolák, a tsz-ek, sőt még a szomszédbeli népek is ide kirándulnak televíziónézőbe, és a tájékozatlanabbak is meggyőződhetnek arról, hogy nincs tele vízzel, pedig addig azt hitték, azért ez a neve…

1967.
Súlyos árvíz pusztított a tavasszal a szatmári részen. A megvadult patakok vize több kilométeres szélességben keresztül zúdult a réteken, szántokon, falvakon; magával sodorva házat, terményt és – halat. Akinek kedve meg bátorsága volt hozzá, foghatott kézzel csukát az országúton, keszeget meg akár a saját udvarában is. A vész már elmúlt, felszáradnak lassanként a földek. Az árvíz emlékét pedig furcsa módon őrzi az emlékezet. Ezen a tájon ugyanis a képtelen helyzetekre új szólást alkalmaznak tavasz óta: „Csukd be fiam a kaput, mert kimegy a hal…”

1977.
Kaposvárott, a Csiky Gergely színház előcsarnokában egy felírat figyelmeztetett a minap: az esti előadás három szünettel fél 11-ig tart. Nem értettem a kiírást. Azt még kevésbé, hogy a negyedik felvonás közepén legalább a közönség fele felállt, és pánikszerűen elhagyta a nézőteret, nem törődve azzal, hogy egyaránt zavarják a nézőket és a színészeket. A rejtélyes eseményről az egyik jegyszedő néni világosított fel. „Az utolsó busz fél tizenegykor megy el, ezért hagyják ott sokan a darabot. És ezért van kint a felirat is, hogy tudják a nézők, meddig tart az előadás.” Most már csak azt kellene tudnunk, hogy 1: miért nem kezdik el fél órával korábban az előadást, vagy pedig 2: az illetékesek miért nem gondoskodnak színházi különjáratokról?

1987.
A Kalocsától néhány kilométerre levő Foktőn, valamikor, vágás előtt végigvezettek a falun minden szarvasmarhát. Láthatták így az asszonyok, hogy miféle jószág húsáért adnak pénzt, ha másnap a Kalapos-féle mészárszékben vásárolnak. Vagy Kopaszéknál. Esetleg a Buckóéknál, mert három hentes és mészáros versengett a vevők kegyeiért akkoriban. Időközben nagyot változott a világ: eltűntek az egymással rivalizáló derék mesterek, jószerivel a marhák is. A legutolsó kötőfékjét nyolc esztendővel ezelőtt oldották el a jászoltól, azóta sertéseket tartanak a szövetkezeti istállókban. Ennél is szomorúbb sorsra jutottak a birkahodályok: az ágazat szétverése után egyszerűen lebontották azokat.

1997.
A korosodó gyulai ügyvéd a rendszerváltással lépett át a vádló szerepéből a védői oldalra. Míg ügyész volt, meséli, mindig azzal kezdte vádbeszédét, hogy a törvénytelenül megszerzett javak nem a megélhetéséhez kellettek a vádlottnak. Ma viszont már egyre többen követnek el bűncselekményt ilyen okok miatt. Az egyik vádlottnak buszra sem volt pénze: oda-vissza napi 32 kilométert tett meg, hogy eljusson a tárgyalásra. S amikor a bíró egyszer megkérdezte tőle, hogy mit evett, egy szalvétában öt szem sült krumplit mutatott fel…