Hídharang

Ha én valahol Dél-Amerikában, csak azért, mert nemigen van forgalom arrafelé, ellopnék egy függőhidat, ügyesen csinálnám. Először is átkiabálnék a szakadék másik oldalára Pedro haveromnak, hogy lám, tudunk mi így, kiáltozva is társalogni, ahhoz nem kell híd. Hé, vágd már el a végét, légy szí’. No meg menjünk együtt arrébb néhány kilométert, fogd csak rendesen azt a hidat, ottan mostanság sokan akarnak átkelni a túloldalra, no, ügyesen kösd ki, innentől fogva ez a mi hidunk, te ott szeded a pénzt, én meg itt. Oké?
Valljuk be, ehhez képest a harangtolvaj egy pancser. Aztán még fel is darabolja. Igaz, így a színesfém-kereskedőnek már nem kell tudnia, hogy az a sok fém tulajdonképpen egy harang. Honnan tudná? Nem szól az már egy kukkot sem. A színesfém-kereskedőnek pedig nem kell félnie sem. (Az orosz hídtolvaj biztosan lopott a hídhoz egy nagyolvasztót is, nem fektet ő be más bizniszébe.) A mi emberünk ellen még vagy száz évig nem hoznak olyan rendeletet, amivel útját állnák az orgazdaságnak. Nem úgy, mint az olajszőkítőknek. Azoknak aztán egyszer az útját állták. Úgy öt év múltán, amikor márt nem volt mit szőkíteni. Aztán az újabb néhány esztendővel később vizsgálódó bizottság jelentésének a lényegét – a bizottsági fejlécen, a kmf. (a gyengébbek kedvéért: kelt mint fent) hivatali kelléken, meg az aláírásokon kívül mindent – nyolcvan évre (miért pont annyira? Miért nem száztizenkettő? Csak nem azért, mert nyolcvan év múlva az ügy szereplőinek már a gyermekei sem élnek?) titkosították. Ezt aztán a jóisten sem fogja megváltoztatni.
Mert hogy néha a gengsztereknek is kell egy-két jó hír.