Kutyaposta

Először is, tessék csak nyugodtan egy újabb kutyát vállalni – mi lenne, ha ezúttal egy lánnyal próbálkozna? Otthonülőbbek, kevésbé csavargósak, bár szó, ami szó: a tüzelések alkalmával csapatostul érkezhetnek ám az udvarlók… És jó tudni, a vőlegényjelöltek emberi ésszel elképzelhetetlen mutatványokra is képesek, csakhogy a szeretett kutyahölgy közelébe férkőzzenek. (A másik megoldás, hogy egy viszonylag kis műtéttel egyszer s mindenkorra megoldja ezt a problémát…)
Amit Ön tapasztalt, nem kutyahűtlenség, hanem annak a hatalmas erejű ösztönnek a megnyilvánulása, amiről nekünk, embereknek inkább csak sejtéseink lehetnek. Pedig hány történetet ismerhet Ön is szerelmük után megszökő lányokról, fiúkról; lám, mi, emberek sem tudunk olykor uralkodni az érzelmeinken. Pedig nekünk van családunk, barátunk, legrosszabb esetben pszichológusunk, s mégsem ér semmit sem a jó, sem a rossz szó. A szerelem sötét verem – hogy egy népies butasággal fejezzem ki magam –, s lássuk be, az esetek többségében mindent elkövetünk, hogy lehetőleg minél alaposabban essünk bele abba a gödörbe…
A kutyánknak nincs kivel megbeszélnie problémáját, amely elementáris erővel tör fel belőle. Nem hűtlen ő, hanem az egyik fontos tulajdonságát, az emberfalka iránti hűségét időlegesen legyőzte egy még fontosabb, évtízezredek mélyéről felfakadó érzelem, a fajfenntartás ösztöne. Amikor is menni kell…
Hogy miért nem jöttek vissza? Valószínűleg nem találtak haza; a szerelmi láz akár több tíz kilométeres távolságra is űzi-hajtja őket. S a biztonságos otthontól ilyen távolságra aztán már bármi megtörténhet – találkoznak egy hülye vadásszal, elüti őket valami –, de az is megeshet, hogy jó emberek szállást, otthont adnak a „kivert" kutyának, aki, míg él, a távolból emlékezik majd egykori otthonára, amit – már maga sem tudja, miért de – örökre elveszített…