Meredek gátak árnyékában állandó a félelem

 – Állandó félelemben élünk.
Czafik Rózsa konyhájában üldögélek a néhány száz lelkes Doborgazon. Az idős asszony éppen végzett a süteménykészítéssel, szívesen beszélget. Doborgaz amúgy a három falu közül a Pozsonyhoz legközelebb fekvő település, közvetlenül a gát tövében.

– Mert lehet-e teljes az ember nyugalma akkor, ha vízfal magasodik föléje? – teszi hozzá magyarázatképpen.
– Annak a megtartására szolgál a gát – jegyzem meg.
– Nem bízunk mi abban.

S hogy a három falu lakói mennyire bizalmatlanok, azt mi sem jelzi jobban, mint az asszonytól hallott történet. A folyamatos és heves esőzések következtében egyszer annyira megemelkedett a víz szintje, hogy ki akarták telepíteni őket. A teherautók, buszok megérkeztek, ám ők csak vonakodtak felszállni a járművekre. A vajkaiak inkább a gátakra vonultak, hogy még csak véletlenül se történhessen meg a baj. A jelenlétükkel akarták megvédeni az otthonukat, mivel egyáltalán nem tartották kizártnak, hogy amint elhagyják a térséget, a hatóságok szabad folyást engednek a víznek. Hadd mossa el a három falut – és nincs vele többet gond.

A gát végül állta a próbát, a doborgaziak csak a kutakban, árkokban, pincékben gyűlő vízből tapasztalták meg, hogy ár tornyosodik föléjük.
No és arról, hogy a komp megint egyszer nem járt. De erről majd később. Egyelőre hallgassuk tovább a sokat megélt idős nénit.

– Valamikor akkora volt Doborgaz határa, hogy abból még az Öreg-Duna túloldalára is esett. A temető viszont itt volt nálunk. Nyáron csónakkal hozták át a halottakat, télen a befagyott Dunán lovas szánnal.

A falunak az a fele az I. világháborút követően Magyarország területe maradt, ahol több egyéb településcsonkból Dunasziget néven új község alakult. Örök nyugodalomra azonban nem számíthattak a doborgazi halottak, ugyanis a temető területe fölé került a csatorna, amelynek megépülésével újabb részeket veszített a falu. Papíron persze nem, hiszen közigazgatásilag továbbra is hozzá tartozik a terület, de haszna egy eurócent sincs belőle. Rátérünk erre is, de ha már az asszony vendégei vagyunk, kérdezzük tovább:

– Mikor érezték, hogy változás következik?
– A hetvenes években. A fiatalok szerettek volna építkezni, ám nem kaptak rá engedélyt. Aztán hamarosan megtudtuk azt is, hogy a tervezett csatorna miatt.

Hiába a három falu lakóinak kérlelése, tiltakozása, a hatalom nem engedett. A kedélyek csillapítására viszont ígért mindent. A legkevesebb a helyben lakó orvos volt, de hozzá még helikopter-leszállópályát is, plusz gázt és ingyenvillanyt. A közeli városba, Somorjára vezető út helyett pedig? Naná, hogy hidat.

– Mit kaptunk helyette? – komorul el az asszony. – Vajkán ugyan megépült a rendelő, ám végül idősek otthona lett belőle.
Az orvos pedig hetente egyszer jár ki. A gázt biztonsági okokból nem vezetik errefelé, a villanyt annyiért kapják, mint bárki más Szlovákiában, a híd helyett pedig ott a komp. Amelyik vagy közlekedik, vagy nem. Mert ha nagy a víz, ha kicsi, ha fúj a szél, ha köd ereszkedik a tájra – inkább áll. Úgy biztonságosabb. Nélküle viszont oda-vissza Somorja vagy Dunaszerdahely száz kilométer. Ami légvonalban tíz sincs.

És ha nincs komp, ugyancsak megnövekszenek az árak. Képzeljünk el egy egyszerű esetet: elromlik a mosógép. Jókora kerülővel megérkezik a szerelő. Az anyagdíj, mondjuk, hét euró. A kiszállás? Legalább húsz.
Ja, és az ígért helikopter-leszálló-pálya? Azon már csak nevet az asszony. Kínjában.

– A Pozsony felé vezető út megépítésével közelebb kerültünk a fővároshoz, ez kétségtelen – hallgatom Boráros Józsefet, Dobrogaz polgármesterét. – Ám sokan, sajnos, éppen ezt használják ki.
Amikor ugyanis Somorja és Pozsony között bedugul az út, sokan inkább kompra szállnak és errefelé veszik az irányt. A helybeliek pedig várhatnak a következő járatra.

Amúgy a közlekedési lehetőséget kihasználva többen kiköltöztek Pozsonyból. A kereslet által a telkek négyzetméterének ára 50 euróra, vagyis 14-15 ezer forintra rúg – míg Somorján nem több ennek a harmadánál.

Miközben a polgármester magyaráz, az új temetőt járjuk, ahová a csatorna létesítése előtt átköltöztették a halottakat. Arra ugyan nem esküszik meg, hogy senkinek a földi maradványait nem keverték össze, de a lényeg az, hogy a hozzátartozók így is meglátogathatják elhunyt szerettük sírját.

– A legnagyobb gondunk a csatornával az, hogy hiába tartozik hozzánk a terület, ami fölött a víz hömpölyög, nem vethetünk ki rá adót.
– Miért nem?
– Mert nem. Ilyen a törvény. Annak idején négyzetméterét 40 fillérért sajátították ki, ami magyar pénzben nem volt több egy forintnál vagy még annyi sem, aztán viszontlátásra. Több közünk nincs a földünkhöz.

Ez az egyik legfőbb panasza a szintén néhány száz lelkes szomszédos falu, Vajka első emberének, Álló Donátnak is. Öt éve választották meg a falu élére, és ahogy mondja, azóta harcol azért, hogy az erőmű tulajdonosai fizessenek végre a három falunak adót. Doborgaz területéből 170 hektárnyit borít a csatorna vize, Vajkából 70-80 hektárt, Nagybodakból 40 hektár körüli területet. És akkor még a csatorna túlsó partján lévő településeket nem is említettem.

– Szlovákiában a helyi rendelet lehetővé teszi, hogy a földekre adót vessünk ki – magyarázza a polgármester. – Kivéve, ha a területet víz borítja, és ha abból nincsen senkinek gazdasági haszna.
– De hiszen a csatorna táplálja vízzel a bősi erőművet – vetem közbe. – Ez csak elég haszon.
– Arra hivatkoznak, hogy a csatorna elsődleges feladata az árvízvédelem.

Most értem csak meg Ilka Alfréd szavainak a jelentőségét. Az új év első napjaiban betértünk az erőműbe is. Az igazgató készséggel mutatta meg, miként termelik az elektromos áramot, ám azt kihangsúlyozta, hogy a mű elsődleges célja az árvízvédelem, másodlagos a hajózás lehetővé tétele, és csak harmadlagos a víz erejének elektromossággá alakítása.

– Azt mondják, csupán harmadlagos cél az áramtermelés? – ingatja a fejét a polgármester. – Információim szerint a csatornát üzemeltető Vízgazdálkodási Vállalat a bősi erőmű turbináit meghajtó vízért évente 34 millió eurót kap az Eneltől.
Az Enel az erőmű többségi olasz tulajdonosa.
Azt egyébként a polgármester sem tudja, pontosan mekkora lehet az erőmű haszna – mint ahogy én sem kaptam rá választ az igazgatótól. Csupán egyben biztos, de abban annál inkább: ők még pénzt nem láttak belőle.

– De legalább az árvíztől megvédik a gátak a három falut – keresem a műben a települések hasznát.
– Amíg rendben vannak a gátak, addig valóban…
– Amíg rendben vannak? Gondolja, hogy nem tartják rendben őket?
– Nézze, én csak azt tudom, hogy a térség a Kárpát-medence leginkább földrengésveszélyes térsége. Legutóbb két éve mozgott errefelé a föld.
– És megérezték a gátak?
– Hivatalosan semmiféle tájékoztatást nem kaptunk. Mint ahogy arról sem, milyen károkat okozott az a hajó, amelyik nekiszaladt a gátnak. Kijavították a sérülést és kész. Azt is csak hallomásból tudhatom, hogy a gátszakadás esetére a katasztrófavédelem semmiféle tervet nem készített. Az ugyanis ilyen közeli és ekkora víztömeg esetére teljesen felesleges volna…

Az meg egyébként is nézőpont kérdése, így a polgármester, hogy a húsz éve épült gátnak köszönheti-e a három falu, hogy nem mosta el a Duna. Ezek a települések ugyanis a XII–XIII. század óta élnek együtt a folyammal – ami a létüket csupán az utóbbi húsz évben fenyegeti.

– Ráadásként pedig itt van ez a két bányató is – mutatja a falu térképén.

Valamikor innen kotorták ki annak a kavicsnak egy részét, amiből a gátat építették. Területükből ismét csak nincs haszna a falunak, mivel ezekre sem vethetnek ki adót.

– Azt mondtuk az új kormánymegbízottnak, Ladislav Lazarnak, hogy akár szobrot is emelünk neki. De csak abból a pénzből, amit idehoz – nevet a polgármester.

Az elmúlt év őszén kinevezett új tisztségviselő megértőnek mutatkozik a három falu gondjait illetően. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a helyi bejegyzésű autók január közepétől előre állhatnak, bármilyen hosszú is a kompra várakozók sora.

– Képzelje el, hogy micsoda verekedésekhez fog az vezetni, ha egy régóta sorban álló autós azért nem fér fel a kompra, mert frissen érkezett helyi eléje áll… – vizionálja a jövőt Szalay Éva bolti eladó a harmadik faluban, Nagybodokon, amikor a várható újítást említettem neki.

De éppen eleget emlegettem már a kompot, ideje, hogy mi magunk is felszálljunk rá. Mert a húsz év alatt csak kezdik megszokni a helybéliek a gátakat, még ha tartanak is tőle, a csatorna területére kivethetetlen adók hiánya miatt pedig elsősorban a faluvezetők feje fáj – de a komp… Az közvetlenül érint mindenkit.

A kikötő a középső falu, Vajka határában található. Sokáig nem kell keresnünk a följárót, az országút itt is közvetlenül a falu mellett, a gát alatt fut.

– Siessenek, mert ha lemaradnak, a következő járat már csak délután indul, az ebédszünet után – integet Gavernyik Ferenc révész. – Nem kell fizetniük, a járat mindenkinek ingyenes – hárítja el, amikor a pénztárcám után nyúlok.

A kompon most csak néhány autót számolok, ám a nyári szezonban sokkal nagyobb a forgalom.

– Ha legalább négy autó összegyűlt, akkor fordulunk ismét – válaszolja kérdésemre a révész.
– És ha kettő?
– Akkor várniuk kell. Viszont még így is jobb, mintha egyáltalán nem volna komp. Valamikor a Duna melletti falvakat Somorjával országút kötötte össze. Ezt váltotta ki a csatorna megépülése után.

A helybeliek egyébként továbbra is Somorjára járnak ügyintézni. Mert az igaz, hogy Pozsony közelebb került hozzájuk az új út megépítése által, de az idősek – márpedig a falvakban javarészt ők élnek – szívesebben járnak a magyarlakta kisvárosba, és nemcsak azért, mert ez a járási székhelyük, hanem mert jobban meg tudják magukat értetni.

A gátra hamarosan busz kapaszkodik. Ne valami nagy járművet képzeljen el az olvasó, az ugyanis nem tudna rákanyarodni a kompra, a rámpát valami miatt csupán kisebb járművek számára építették meg. Menetdíjat ezen sem szednek – hivatalosan, ám a költségekhez ki-ki másfél euróval önkéntesen hozzájárul… A kiadásoknak azonban ez is csak a felét fedezi. A maradék – körülbelül évente 12 ezer euró, azaz bő hárommillió forint – megint csak a falvak kasszáját terheli.
A komp a busz érkezése után azonnal indul vissza, így hát nekem is vissza kell szállnom, ha csak nem akarom a hosszabb szünetet kivárni.

Éppen csak annyi időm maradt, hogy körülnézzek. Mögöttem a gát meredek fala, két oldalt a csatorna végeláthatatlan vize, túloldalon, a távolban Vajka. A falut nem látom, csupán a túlsó gát aljába képzelem. Innen csupán templomának tornya látszik.

Most érzékelem igazán, micsoda pusztítást végezne az elszabadult víz.