Sosincs üresjárat - Afrikában is, a szomszéd tanyán is ott teremnek, ha kell

Az a három magyar azonban nem pezsgőzni, naplementét bámulni érkezett – hanem hogy megmentsék egy másik magyar életét! A dr. Késmárky András vezette DEKOM, vagyis a Debreceni Egyetem Különleges Orvos- és Mentőcsoportja nem először járt ilyen helyen. Az elmúlt tíz évben megfordultak már Indonéziától Pakisztánon át Burmáig.

A Püspökladány közeli Bárándon háziorvosként, de mentőorvosként is dolgozó Késmárky doktor épp órát tartott a debreceni egyetemen, ahol gyermeksebészként végzett, majd gyógyított korábban, amikor megszólalt a telefonja. Egy közismert debreceni sportoló balesetet szenvedett Ghánában, s félő volt, ha nem kap komolyabb orvosi segítséget, meghal. Mert Ghána bármennyire is szép ország, az ottani egészségügyi ellátás messze nem olyan, mint a mienk, a család arra kérte hát őt, hogy bármi áron, de hozza haza az Afrikában egy ideje üzletkötőként dolgozó fiút.

– Annyit tudtunk csupán, hogy súlyos közúti baleset elszenvedője volt, de az ottani orvosok semmiféle információt nem adta ki róla se a családnak, se nekünk – eleveníti fel az eseményeket Késmárky doktor. – Úgyhogy igazi vakugrás volt az utazásunk, még azt se tudtuk, hogy egyáltalán a közelébe engednek-e bennünket.

A DEKOM-nak azonban megvan erre is a maga taktikája – némi ajándék majdnem mindig segít. Hogy szóba álljanak velük, ide is többládányi adománnyal, gyógyszerekkel, kötszerekkel, fertőtlenítőszerekkel érkeztek. S amint átadták az ajándékokat a magyar bokszolót operáló katonai kórháznak, azonnal barátságosabb lett a hangulat, és az is kiderült, a debreceni fiúval egy másik magyar is balesetet szenvedett, ő szintén segítségre szorul.

A magyarországi csapat hamarosan fel is kereshette őket. Egyiküket stabil állapotban találták, de a debreceni sérült életveszélyes állapotban volt, akinek a kezelésén a helyi orvosok ellenkezésére is azonnal változtattak. Igen ám, de hogyan hozzák haza az élet-halál között lebegő fiatalt, akihez az első négy napban nem is nyúltak abban a fővárostól 700 kilométerre lévő kórházban, ahová a baleset után vitték? Kritikus állapota miatt a menetrendszerű járatok szóba sem jöhettek, de az Ebola-veszély miatt más se akarta vállalni a szállítást. Szerencsére stabilizálni tudták az állapotát, de még mindig rendkívül magas volt a láza – ami az Ebolának, a halálos kórnak is az egyik ismérve. Késmárky doktorék erre elkészíttették a beteg hivatalos Ebola-tesztjét, ami negatív lett, az ajtók azonban még erre sem nyíltak ki, hiszen nálunk nincs olyan társaság, amelyik ekkora távolságból ilyen körülmények között, ilyen állapotban képes volna hazaszállítani bárkit. A család ugyan megkeresett egy ismert magyar üzletembert, hogy kibérelje a magángépét, de az elutasította őket az Ebola-veszélyre hivatkozva.

– Végül egy svájci társasággal sikerült megállapodnunk – folytatja a mentőcsapat vezetője. – Mi a másik sérülttel felszálltunk egy kereskedelmi járatra, és azt hittük, végre kényelmesen hátradőlhetünk. Ekkor telefonon kapom a hírt, hogy az indulás előtti estén feltörték azt a kocsit, amelyikben az ott hagyott debreceni fiú papírjait tartották. A gép pedig reggel indul. Beteggel vagy nélküle. Gondolhatják, tizenkét óra alatt új papírokat szerezni egy vadidegen országban! De sikerült. Éjjel fél kettőre Nigerből – de azt ne kérdezzék, hogyan...

Hogy ne menjen minden olyan simán, azért a hazaérkezéskor is volt némi galiba. A repülőgép például a tervezett debreceni landolás helyett Ferihegyen szállt le a rossz idő miatt, az onnan várt mentővel pedig órákra megszakadt a kapcsolat. Végül aztán mégiscsak eljutottak a klinikára, ahol gyors vizsgálat után azonnal műtőbe vitték a fiút, aki azóta hál’ istennek – meg a debreceni klinikának – már túl van a veszélyen.

A DEKOM pedig újabb kihívásokra vár. Illetve dehogyis vár!

Mégis, olyan nincs, hogy nekik üres heteik lennének. Mindig akad, amin dolgozniuk kell. Ha nincs szökőár, földrengés vagy balesetet szenvedett honfitárs, akkor van beteg és éhező ember, s ahhoz még csak Afrikába, Ázsiába sem kell repülniük.

Elég, ha csak kimennek, mondjuk, a debreceni tanyavilágba.

De azt is látják, ezen a szegény vidéken nem csak egy-két látványos akcióban kell gondolkodniuk. Ha valóban segíteni akarnak, részt kell vállalniuk az itt élők mindennapi gondjainak megoldásában is. Ehhez pedig munkahelyek kellenek, mert csak az biztosítja a tartós megélhetést. 
Báránd egyik kis mellékutcájában a helyi önkormányzattal közösen már gyönyörűen felújítottak egy régi épületet, ahol hamarosan száz ember készítheti a bihari falu egykori híres termékét, a száraztésztát. Ez nem csupán száz embert jelent – bár ez is hatalmas szám egy háromezer lelkes falu életében –, hiszen a gabonát, a tojást is biztosítania kell valakiknek.

Úgy tervezik, hogy azok is bárándiak meg környékbeliek lesznek mind. 
Tavasszal indul a gyártás. A tésztából alighanem jutna a katasztrófa sújtotta vidékek lakóinak is, de oda Késmárky doktorék annál is értékesebb csomagokat visznek. A támogatóik segítségével összegyűjtött életmentő gyógyszereket, műszereket.