Az én képernyőm: Finálé gyerekekkel

A fuvolás Holozsai Eszter elandalította a közönséget: a 11 éves kislány tehetségével, gyermeki bájával és vidámságával elénk varázsolta a tündérmesék világát. A legnagyobbak korcsoportjának győztese Váradi Gyula hegedűs lett. Ő az első szériában, másfél évvel ezelőtt még nem jutott tovább az elődöntőből – most, imponáló merészséggel ugyanazt a számot adta elő, amivel akkor kiesett: Hubay Jenő Csárdajelenetét. Egyszerűen tökéletesen, s ezt nemcsak én éreztem így, hanem a zsűritagok is, köztük a Zeneművészeti Egyetem vonóstanszékének vezetője. Ez a nehéz sorsú, szerény fiú másfél év alatt, embertelen mennyiségű gyakorlással és persze óriási tehetséggel idejutott. Ő is megérdemelte volna a fődíjat, de az is, aki kapta.

Bevallom, nekem szintén Kökény Tamás nagybőgős volt a favoritom, s ezek szerint a közönségnek is. Meggyőző volt minden pillanata, ráadásul mosolygós, kedves fiú. Mindeddig nem tudtam, hogy a nagybőgő ilyen csodás hangszer! Ő a magas pénzjutalom mellett a New York-i Carnegie Hallban fog majd fellépni.

Hogy a Virtuózok milyen telitalálat, az is bizonyítja: az első széria korosztályos győztese, a még mindig csak 13 éves Boros Misi most nyert nagy, nemzetközi zongoraversenyt Párizsban. S még egy megjegyzés: a három nyertes közül ketten roma fiúk, s a mezőnyben még többen voltak. Zenészcsaládokból származnak, generációk muzikalitása csúcsosodik ki bennük. Igen, a cigány fiatalok sokasága számára kitörési lehetőség a művészet. Ambíció, tehetség, szorgalom, jó tanárok – ilyen gyerekeket láthatunk a képernyőn, akik létükkel tagadják az előítéleteket.

Talán ha nem egy nappal korábban látom a Virtuózokat, mint a Kismenőket, többre tartanám az utóbbi műsort. Így azonban megdöbbentett a színvonalbeli különbség. Nem azt mondom, hogy nem ügyesek, kedvesek a gyerekek, de sokkal gyengébb volt a mezőny, mint akár Az ének iskolájában.

Talán csak az első három-négy helyezett ütötte meg a képernyő mércéjét. Nem állítom, hogy a 11 éves énekes fiú, Szabó Bence nem érdemelte meg az első díjat. De! Eleve olyan számokat adtak neki, melyek a könnycsatornáinkra igyekeztek hatni: Árva fiú, Fényév távolság… Mindehhez egy bizonytalan, szorongó, nem egészséges kisgyerek, amúgy persze szép gyermekhanggal: tuti a siker.

És egyáltalán: áradtak az érzelmek. Leginkább a zsűri részéről. Nem volt olyan cserfes kislány, akitől ne ájultak volna el. A döntőbe jutott kis Zita valóban nagyon édesen selypít, de szerintem nincs olyan óvoda Magyarországon, ahol ne találnánk egy-két hasonlóan ügyes, bátor gyereket. Vagy itt is korcsoportokra kellene bontani a mezőnyt, vagy csináljanak egy külön „cuki ovis” kategóriát. A zsűri meg úgy viselkedett, mint akinek elmentek hazulról. A gyerekek nem gügyögtek, de ők igen. Ábel Anita, aki szeret gonoszul beszólni minden kollégájának, most minden kicsit imádott, imádott. Apáti Bence, aki amúgy üdítő új arc a képernyőn, elérzékenyülve hallgatta a Se hall, se lát Dömötört. Addig hevült a lelkesedésben, hogy az egyik felnőtt sztárvendéget, Havasi Balázs zongoristát egyenesen „hihetetlenül nagy művésznek” nevezte. (Ha Havasi az, akkor mi volt Szvjatoszlav Richter? A kedves és jóindulatú Apátit néhány éve láttam táncolni Karamazov Iván szerepében az Operaház színpadán: nem úgy nézett ki, mint aki elalél egy kis selypítéstől. Nekem ő közelebb áll a nagy művész ranghoz, mint az érdekes frizurájú crossover zongorista.) A pontozásra felhatalmazott közönség pedig szinte mindig kevesebb pontot adott. S ha nincsenek résen, a teljesen meggárgyult zsűri megnyerette volna az édes kis ovissal a versenyt. Hajós András érezhette, hogy azért ez ciki, próbált ironizálgatni, de elsodorta az ár: ő is ontotta a maximális pontokat.

A versenynek vége, remélem, a zsűri azóta felgyógyult…