Egy kisebb műtét elvégzése után kitelt Margit néni ideje, és gyógyultan bocsátották őt haza az Uzsoki kórházból. Na, akkor merre visszük, hol lakik a néni? – kérdezte udvariasan a mentős. Balatonon lakom, oda, kedveském – jött a válasz. Miután elhagyták a székesfehérvári lehajtót, a néni az ablakon kinézve megszólalt: Nem jó irányba megyünk! Hát a Balaton erre van – győzködték. A tó lehet, de a falu nem.
Az elsők között zárta be kapuit szeptembertől a Csokonyavisontai Gyógy- és Strandfürdő. A nyaralótelepen körbejárva azonban reménykedő emberekkel találkozunk, akik rendületlenül bíznak abban, hogy a bezárás csak ideiglenes, és lesz még itt vidám fürdőélet.
A hírekkel ellentétben nem száradt ki a Velencei-tó. Sőt, köszöni, jól van. És mutatós is. Mert a következő sajtóhírek terjedtek el a Velencei-tó állapotáról augusztus végén: „A kikötőben szárazra került csónakjaival pocsolyaszerű látványt mutat.” „Hol a kacsaúsztatóvá csökkenő vízszint, hol a haltetemek jelzik, valami nagyon nincs rendben.” „Nem segített a kevés csapadék, egy centit emelkedett a víz.” „Annyit ért az eső, mint halottnak a csók.” El is maradtak a fürdőzők, és ez sokak számára nagy érvágást jelentett.
Tekinthetjük-e hazánk külföldiek által második leglátogatottabb települését, Hévíz városát az orosz–ukrán háború egyik gazdasági károsultjának? Közvetve és némi túlzással, igen. De Isten mentsen máris temetni a térséget, hiszen ameddig a világhírű tőzegtóban megcsillan az ólomezüst víztükör, addig, legalábbis a szorgos hévízieknek, lesz mit a tejbe aprítaniuk.
Számos országban ünneplik február utolsó hetében az idegenvezetők világnapját, amely az utóbbi két év történései miatt most még nagyobb figyelmet érdemel. Ugyanis a szakértők szerint az idén visszatér az utazási kedv a világban a járványhelyzet javulása után.
