Ezt írtuk anno...

1948.
Mezőkovácsházát kilenc napi harc után szabadította fel a dicsőséges Vörös Hadsereg. Pár hétre rá hazajöttünk egy páran, mi szökött katonák, és kihirdettük, hogy mindenki fogjon magának földet ott, ahol azelőtt cseléd volt, és vessen búzát. Egy évvel később már 940 földigénylő jelentkezett az összeírásra. Pár nap múlva már kint is voltunk a leggőgösebb méltóságos úr földjén, aki még a vizet is sajnálta a munkásoktól. Húztuk a sorsoló cédulát egy viharvert kalapból, de amikor hozzá kellett volna látnom a kiméréshez, alig mozdultam az elfogódottságtól. Ott álltam a dűlő szélén, és nem szégyellem férfi létemre kimondani, könnycseppek peregtek az arcomról a meghatottságtól: hát lehetséges ez, hogy a parasztság álma ilyen könnyen valóra váljon? És áldottam a sorsom, hogy mindennek én is részese lehettem.

1958.
A Szegedi Ruhagyár tervezői az egyre növekvő számú gépjármű-tulajdonosok kívánságára ponyvából készülő garázs gyártásának gondolatával foglalkoznak. A csillaghegyi Lenárugyárban szőtt, különlegesen impregnált vitorlavászon igen alkalmas olyan ponyva készítésére, amely a gépkocsit megóvja az időjárás szeszélyeitől. A hálókocsivá is átalakítható Moszkvics autóhoz egybeszabott, mintegy 1.50 méteres „előteret” is készítenek, mely akár öltözködésre is alkalmas. A ponyvagarázs, amely egy aktatáskában is elfér, ára körülbelül 1500-1600 forint lesz.

1968.
Ezekben a napokban szerte az országban sok ezer ember tanulmányozza különböző tanfolyamokon az új gazdaságirányítási rendszerrel összefüggő elvi és gyakorlati kérdéseket. A hallgatóság nagy része utoljára vagy hat-nyolc éve vett részt ilyen politikai oktatáson. Azóta új fogalmak kerültek előtérbe. Vajon mi a véleménye a most beiskolázottaknak, mit tudnak majd hasznosítani a hallottakból? Roskó Zsigmond, a siklósi téesz elnöke: „Különösen örülök, hogy alkalmam volt megismerni a külkereskedelmi problémákat. Ezek ismerete segített megérteni, hogy miért nem vihetjük ki közvetlenül a zöldborsónkat Bécsbe. Az adatok, a tények rávilágítottak, hogy egyáltalán nem járnánk jobban, mintha belföldön hozzuk forgalomba. Sőt, ráfizetnénk.”

1978.
Két férfi beszélget a buszon. Az egyik: A lányom mindig ellopta a gyufát, és azzal játszott. Egy alkalommal ajánlottam, játszunk együtt. Meggyújtottam egy szál gyufát, és a kezébe adtam. Boldogan nézte, amíg a láng a kezére nem égett. Jól megpörkölte az ujját, sokáig ordított, de többé nem nyúlt a gyufához. A másik: Az én lányom meg folyton a sparherdre akart tenni fát. Jól van, tegyél, mondtam. Egyből a tűzhelyajtó forró fogantyújához nyúlt, sivított, mint a sovány malac, de a leckét nem felejtette el. Gyerekeinket lám, igazán a tapasztalatok tanítják móresre. Igyekezzünk hát elveinket bőrükbe égetni…

1988.
Egy taxi vontat egy másik taxit. Közöttük a kötél. Időnként a piros lámpánál megállnak, aztán gurulnak tovább. Az egyik helyen hatalmas termetű nő, kezében szatyrokkal akar átkelni a két taxi között, de nem veszi észre a kifeszített kötelet, át is bukik rajta. Két tömött szatyrából minden szanaszét gurul. Szitkozódik: „Majd adok én maguknak, erről a környékről előbb-utóbb mindenki bejön az én utcámba!” Az egyik taxis, aki készségesen segített összeszedni az elgurult zöldségeket, kérdi: Miért, hol az az utca? „Nem a lakásomról beszélek – így az asszonyság –, hanem a munkahelyemről, kórházban dolgozom.” És mit tehet ott velem? – mosolyog a taxis. „Érheti még baleset, én meg elcserélhetem a vért, amit beadnak magának…”

1998.
A téli fagyos-havas napok disznóöléseiről már a régi írásokban is megemlékeznek. Abban az időben ritka volt az a ház, ahol nem vágtak. Az akkori, ma átkosnak nevezett Magyarországon 10-12 millió sertés röfögött az ólakban. Ma nincs elég jószág, amivel a kukoricatermést fel lehetne etetni, és a szegény népesség sincs abban a helyzetben, hogy disznót vásároljon. A gyermekek ezrei éheznek, ismét terjed a tébécé, az ótvar, a rüh és a tetű. A szakácskönyvírókra hárul a feladat, hogy megírják az új idők receptjét a varjúból készült paprikást.