Ezt írtuk anno...

1949. Aratunk! Valamikor az aratás a mi számunkra csak robotot és fáradságos munkát jelentett, mert a termésnek csak a tizenkettedik része jutott nekünk, a többit be kellett hordani az uraság magtárába. Most, hogy megérett a rozs, egész más érzéssel kezdünk aratásának, mint régen. Nekünk az érett, dús kalászok azt susogják: „nem csak karácsonyig lesz kenyér, mint a múltban, hanem egész évben is”. És hozzánk hasonlóan lesz kenyere annak a gyári munkásnak, aki a kaszánkat az edzőkemencében tartotta és figyelte, hogy jó éle legyen. Az új kenyér azoknak jár tehát, akik velünk izzadnak, velünk fáradnak és velünk építik az országot.

1959. Robbanóport darált. A varjak ijesztgetésére D. Tóth Mihály kiszombori legény saját készítésű, kéntartalmú port használ. A keverék azonban összecsomósodott, a fiatalember a kukoricadarálóban akarta szétmorzsolni. A por felrobbant, a fiút kórházba szállították. * A győri járásbíróságon Csupor Jenő 41 éves győri lakost kuruzslás és személyi igazolvány meghamisításának bűntette miatt három és fél évi börtönre ítélték. Csupor ugyanis – bár középiskolai végzettségét sem tudja igazolni – hosszabb időn át orvosi munkát végzett. * Csányi Józsefné 45 éves domaszéki asszony féltékenységében nikotinoldatot kevert férje pálinkájába. A férfi meghalt, a féltékeny asszony hamarosan bíróság elé kerül.

1969. Öregek napja, kedves ötlettel. Az idős vendégeket az elnök „szolgálati” hintója szállítja az ünnepség színhelyére. Érkezik is a kocsi, jó tartású, ősz ember emelkedik fel a bőrülésről. „Hány esztendős, bátyám?” – kérdem, mire ő: „Hatvanöt. Most mentem nyugdíjba”. A kocsis természetesen még aktív tagja a szövetkezetnek, de azért őt is megkérdem, hány éves. „Hatvanhét – mondja –, nincs még meg a tíz évem.” Hát valahogy így vagyunk most a szövetkezeti mozgalomban. Kezdjük már megbecsülni az öregeinket, de akik megbecsülik őket, azok se túl fiatalok már.

1979. Két napig szervizben volt a kocsi, mire érte mentek, hiányzott róla a tükör. A tulaj dühöngött, rendőrséget emlegetett; micsoda dolog az, hogy egy állami szervizben lopnak! Jön a művezető, csitítja. „Tetszik tudni, az úgy volt, hogy amikor megnyitottuk ezt a szervizt, valakinek a kocsijáról lelopták a tükröt. A srácok féltek, hogy botrányt csinál, levették hát egy másik kocsiról, és rátették. Aztán attól féltek, hogy a másik tulajdonos csinál botrányt, levették hát egy harmadik kocsiról, s rátették. Most ön következett.” Azzal felemelte az ujját, valahová intett, és három perc múlva előkerült egy új tükör.

1989. – Én nem vagyok zsidó – mondja egy régi ismerősöm, meglehetősen kétségbeesve –, de a férjem az. Ezért aztán naponta találkozunk antiszemita megnyilvánulásokkal, olykor fenyegetésekkel. Tanulok angolul, mert nem tudom, mikor kell majd elmenekülnünk itthonról, mikor érkezünk el a kritikus pontig. Tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, mit mondjak a fiamnak, aki egyik nap azzal jött haza az iskolából: „Képzeld, anyu, a Józsiról kiderült, hogy zsidó!” Mondom neki, fiam, benned is van zsidó vér, mire sírva fakad, hogy ő nem akar zsidó lenni.

1999. Budapesten hétfőn délben megszületett a Legfelsőbb Bíróság ítélete – új eljárásra kötelezték az első fokot –, majd Akasztón kedd hajnalig tartott a pezsgős ünneplés. A hírneves vállalkozó napra pontosan tizennégy hónapot töltött előzetes letartóztatásban, gyilkosok között. A kecskeméti börtönélet után a stadionban húzódott meg, mert a saját lakásában régen kikapcsolták már a villanyt, a vizet és a telefont. Az első éjszaka örömmámorban telt el, rokonok, barátok, ismerősök között; hírlik, még sztriptíztáncosnő is szórakoztatta a tivornyára összegyűlteket.